Drágaszág

Imádom az apróságokat. A részleteket. Az apró részleteket. Olyanokra gondolok, amik amúgy jelentéktelennek tűnhetnek, csak úgy önmagukban. Meg - jó esetben - nem is gondol rá az, akit boldogítanak. Mert annyira természetesnek tűnik, hogy léte, fontossága egyáltalán nem is kérdőjeleződik meg, akarom mondani, gondolatként föl sem vetődik. Közhelyben ez úgy hangzik, hogy nem veszed észre, ha ott van, de hiányzik, ha nincs. És olyan jó érzetet tud okozni, hogy a többi, parányi tökéletes részlet mellé rakva, általa az egész élet megmagyarázhatatlanul kényelmesebbé válik. Parker tollról beszélek amúgy. A kézzel írás olyan nekem, mint a csoki evés vagy a - már említett - bútorvásárlás. :) Rosszul tudok lenni egy szar tolltól, amiben a picurka szar golyó szar tintát enged át. Nem vagyok kényszerbeteg, de az igényesség olykor elég furcsa módon és területeken üti fel nálam a fejét. Ennyit szerettem volna mondani. Parker tollat kívánok mindenkinek! Meg világbékét!

Játékok

China's Olympic Games Open in Beijing

Sum, som, sem, sam... vagyok

Három és fél napra elpusztult az internetem. Jaj. Jaj. Jaj. Ezen kívül szülőhazámban nem lehet szénsavmentes ásványvizet kapni, pontosítok: a környéken lévő 5 üzlet egyikében sem. Pedig urológiai utórezgéseim igencsak megkövetelnék. Van viszont 13%-os gyümölcstartalmú gyümölcslé és olyan is akad, amelyikre nem merték ráírni ezt az adatot - nem találtam, bárhol kerestem. A faluból napi 6 busz járat megy ki, ugyanennyi be, vagy eggyel kevesebb... De a városba' mán van teszkóu, meg lidli is lesz. Hass, alkoss, gyarapíts!

Voltam olyan béna, hogy hazajöttem egyetlen könyv és a laptopom nélkül. Most már ott tartok, hogy általános iskolásoknak íródott oktatási segédanyagokat olvasok. Nem mintha fölösleges lenne, mert rájöttem, hogy semmit sem tudok a történelemről. Már Mao Ce-tungról olvasok, szóval ez ilyen gyorstalpalónak számít.

Még 7 nap, aztán irány Budapest.

Addig meg na Slovensku po slovensky. Szlávok, keveredjetek: živeli, slováci!

És akkor még van ez is

Megőrülök érte. Szeptembertől, ha Isten is úgy akarja, elkezdem csinálni, aztán meg majd valami tanfolyam, és talán igazi művészet-terapeuta képzés, vagy amit akartok... Addig is van ám Budapesten fesztivál, és nyálcsorgatás a videókra.

Nyár

Csupa mások számára érdekes adattal tudok szolgálni szürke mindennapjaimról... Kutyát etetek, napozok, barackot, paradicsomot zabálok, nagyimmal üldögélek a kertben, netezek. Sz'al így itthon vagyok. Ezt megelőzően életem 3 napra egy folyamatos vizelési ingerré változott (felfázás), és szünet nélkül lebegtek a szemem előtt a különféle, megszabadító alternatív halálnemek. Hazaérve meg nem volt kedvem neten aktívkodni.

Központi kérdésem a hol nyaraljak. Eddig főként fesztiválnyaraim voltak, most nem tudom, mi lesz. EFOTT, Klikk talán, PEPSI, Hegyalja semmiképp. Megpendült a Görögország húr, de jelenleg elszakadni látszik. Horvátország? Inkább belföld? Tanácstalan vagyok. Szívem szerint 1 hétig fel sem kelnék a homokos tengerpartra kirakott nyugágyamból, ahol naponta többszáz oldalas könyveket falnék be, de hogy végül a római strandig jutok, vagy annál azért messzebb, még nem tudom. Meg hogy eljutok-e valameddig, mert a hétvégén gasztroorgia volt itthon, mozdulni sem bírok, de már szemezek a szobabiciklivel.

Hangyás

Megszállták a lakást a hangyák. Most is itt tipegnek mellettem, miközben írok. Szerintem amúgy kifejezetten kedves állatok, de amikor nem hívja őket senki, mér jönnek? Hát trappolok én a hangyaboly közepén? Belegázolok én az ő életükbe? És akkor még én védem az ő és más szaros kis társaik érdekeit... mindegy, valahogy csak elleszünk így együtt, de nem volt szép húzás részükről.

Most bezzeg lenne mit bevinni tanítási gyakorlatra... Anno - amikor tényleg kellett volna - nem bírtam hangyát szerezni, a vakoda 2. osztályának szántam, talán valahogy megoldottam volna, hogy érzékeljék a kis lábak mozgását a bőrükön. Így viszont maradt az elmélet. Meg lehetőségként egy kb. 25 centis fröccsöntött műhangya. Mondjuk azt nem is tudom, hogyan képzelték. Ha azt megmutatom egy vak gyereknek, valószínűleg élete további részében ájultan esik össze minden egyes ártalmatlan "mászik rajtad egy hangya" figyelmeztetésnél. Tartósan el lehet cseszni egy látássérült kissrác fogalmait egy-egy ilyen műanyag megmozdulással. Így történhetett meg az is, hogy egyik környezetismeret órán körbeadva a kitömött menyétet, minden gyerek egyöntetűen vélte felismerni az ominózus állatban a póni lovat!!!

Megyek, visszafoglalom az ágyam a váratlan vendégektől.

Aprócska döbbenet

A mellékelt képeket én készítettem, és közben tátva volt a szám. Valahol, elejtve hallottam már a bébipórázról, de azt hittem, csak vicc. Tényleg van olyan szülő, aki pórázon vezeti a gyerekét. Számomra ez megdöbbentő. Többszáz évig bevált a kézenfogós, esetleg szóval irányítós, ne adj Isten, utánafutós módszer... de most visszafordíthatatlanul eljött a gyerekhám ideje! Bulvár jellegű hozzászólások vannak a neten a témában. Részlet egy idevágó cikkből: "Sárosdy Eszter már látott használat közben gyermekpórázt, mégpedig Angliában. Bevallotta, akkor nagyon meghökkent a bizarr látványtól. Azt azért megnyugtatásként elmondta, nem a csöppségek nyakára teszik a szerkezetet, hanem egy keresztpánt fogja a babát." Azért ez kurvára megnyugtatott. Meg az is, hogy otthon nem a földön lévő tálkából eszik a gyerek, és hogy gumicsont helyett marad a jól bevált csörgő...

Egy Kiss Erzsi

Olyan rég volt már szó ajtónyitogatókról, művészekről. A csúcsok csúcsán nálam Kiss Erzsiék csücsülnek, akik - nem tudom, miért, de - itthon nem túl felkapottak. Persze, rétegzene - de én ezt a kifejezést sosem értettem. Nem egy homogén réteg kedveli őket, az teljesen biztos. Számomra pedig a "tuctuc"-ék, ill. "nyárieső-szerelem-úgyfáj"-ék képeznek réteget, környezetemben pedig megközelítőleg sem tömeget. Mindegy, a lényeg, hogy szerintem sokan igenis szeretik az igényes zenét. Nem mindenkinek ugyanaz jelenti az igényeset, de amennyire az ízlés és vélemény szabadságának hírnöke vagyok, pont annyira nem értem, hogy nem szereti mindenki Kiss Erzsiéket. :) Nem csak a zenéjük egyedülálló, de előttük nem hallottam senkiről, aki egy saját maga által kreált nyelven énekelt volna. Eredeti, és jól is hangzik. Chill out, világzene... ez egy ideje egyébként is divat, úgyhogy mindenki, aki rétegnek érzi magát, hallgasson Egy Kiss Erzsi Zenét!

- Ti mindannyian egyéniségek vagytok.
- Mi mindannyian egyéniségek vagyunk.
- Én nem...

Állatok... mi más...

A minap élvezetes beszélgetésbe bonyolódtam kedvenc koleszos kisbarátaimmal (mindegyikük idősebb, mint én, mindegy). Mondtam, hogy egy ideje rá vagyok kattanva az etológiára, és gyűjtöm a cikkeket, olvasmányokat, könyveket... és akkor elindult az etológia lavina meg vita meg az elmaradhatatlan ökörködés is. Határozott álláspontom, hogy nem kell mindenhez hozzányúlni, hogy megértsd. Több munka, több energia, lehet, hogy nem derül fény mindenre, dehát Istenem, ez van, eddig mehetünk el. Olyan egészséges határokat kellene betartanunk, amelyek nem engedik, hogy bármiben nagy kárt okozzunk.

Konkrétan az állatkísérletekről van szó. Most nem a vérfröccsenős, teleszúrkálós, zombivá alakítós horrorról beszélek, bár tudjuk, hogy van ilyen is, viszont van az a téma, amit nagy ívben elkerülök, mert borzasztóan szarul érint. Szóval, nem alább minősítem a következőket, csak talán itt mégsem kell kiraknom a 18-as karikát. Egy olyan állítólagosan etológusok által végzett kísérletről volt szó, amelyben halakat engedtek össze egy akváriumba. Történetesen eme halfajok nem ismerték egymást, és nem is bántották, de jól rá lettek kondicionálva (áramütéssel), hogy mégiscsak ki kellene próbálni az egymásnak ugrást. Lehet, hogy hülyeség a dolog vagy nem is igaz, gondolom, a lényeg a tanulási folyamaton (bár maradjunk inkább a kondicionálás kifejezésnél) volt, annak megismerésén. Volt egy borzongásomat és mélységes felháborodásomat csillapítani próbáló érv, miszerint én is rajongója vagyok a témának, ha meg ilyenek nem lennének, téma sem lenne, és akkor nem lenne rajongásomnak tárgya, ígyhát akár meg is köszönhetném ezen áldozatos kutatói munkát...

Tényleg elszomorít ez a jelenség, de nem gondolom, hogy az etológia erről szól. A méhek táncáról szóló elemzések egyik bekezdésében sem olvastam olyat, hogy hogyan néz ki ez az elmés kommunikáció lángszóró használata közben, vagy ha a méheket petróleummal öntjük le. Megfigyelték. Még mindig figyelték. Sokáig figyelték. Leírták. Ennyi. A tudomány elvetemült részére egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Miért kellene beleavatkozni valamibe, amihez tulajdonképpen nem sok közünk van? Ráadásul ilyen durván. Kicsik is ezek az élő mütyürök, védtelenek is, ha nagyobbak lennének sem tudnának védekezni, mer' mi akár vállról is indítunk... egyszerűen "nem szép tőlünk". Olyan sok területről veszett már ki az általam is sokat emlegetett és hiányolt morál. Rossz érzés, hogy még ezeket a szerencsétleneket sem hagyjuk békén. Őszintén, ki a faszt érdekel, hogy kondicionálható-e egy hal? Eszembe nem jutna a kérdés... vagy magamat ismerve talán eszembe jutna, de nyilván amint elpárolgott belőlem az alkohol, el is felejteném... Mindegy. Az ilyen tudományból én nem kérek. Aki kutatni akar, az kutasson lelkiismeretesen és valós energia-befektetéssel. Ha tényleg érdekli a kérdése megválaszolása, üljön ki a szavannán a tűző napra, aztán figyelje az oroszlánokat (hagyjuk a halakat), hónapokig, évekig, mittudomén. És lehetőleg kussoljon, mert ott nem ő van otthon.

Nem vagyok állatvédő. Ha nagyon magamra akarnám erőltetni, akkor talán életvédő, de ez meg nagyképű, mert nem kerül energiámba, hogy ne csapjam le a legyet (mondjuk a szúnyog kicsit neccesebb téma), ill. hogy ne oltsak ki életeket, valamint, hogy ne kínozzak (fölöslegesen meg főleg!) semmilyen más élőlényt. Nem vagyok az a vérmes típus, és ritkán kardoskodom, de ami számomra egyértelmű, mások számára meg nem is létezik, azért haragszom. Ilyenkor az egész világra.

Az evolúcióról meg majd legközelebb. :)

Baba TV

Persze véletlenül ezt is a balkánról hoztam... fogtam. Illetve ott láttam először. A Baby TV nevű csatorna kedves ötlet, amit muszáj népszerűsítenem. (Jelzem, küllemre a Belga honlapja is hasonló.) Hogy eleve infantilis vagyok-e, vagy ezt az ingergazdag környezetet nem bírom már elviselni, nem tudom, mindenesetre órákig bírnék ülni a képernyő előtt ezt a csatornát bámulva. Tán még a nyálam is kicsöppenne... Rendeltetésszerűen még nem próbáltam ki, nincs ugyanis gyerekem, akinek megmutathatnám, illetve akiken tesztelhetném, azok sajna nem látják. Van benne némi fejlődéslélektani túlkapás (néhol kirakhatnák a piros karikát, hogy 4;5+), de azért látszik, hogy szakemberek válogatják, készítik a műsorokat. Szóval, van az a csatorna, amiért megengedném a gyerekemnek, hogy már ilyen kis korban TV-t nézzen, ha rövid ideig is.

A másik ehhez kapcsolódó dolgot pedig Raimond Lap műveli, aki babáknak ír zenét. A biztonság kedvéért én is beszereztem 3 albumát. Hallgatni is szoktam. :S Hát, ez van. Még a Holdfény szonáta is meg van babásítva. Közben meg megy a gügyögés-gagyogás. Legalább tudom, hová nyúljak, ha tényleg szükség lesz rá. Amúgy szakmailag is érintett vagyok, nem mindegy, mit hallgatnak a gyerekeim az oviban. Van, amitől teljesen megőrülnek, van, amitől én dobom be a törölközőt.

Éljenek a babák! Babies for president!

Nem találtam címet

Minőségi Újságírásért Díjat kapott Cseri Péter, a Népszabadság munkatársa. Akár főcím is lehetne, bármelyik lapban, de ilyennel mostanában nem nagyon találkozunk, csak hogy ki kivel meg kivel nem, és hogy mit hazudtak/loptak már el megint. Annak már nincs hírértéke, ha az ember valami értékeset alkot a szakmájában, még akkor sem, ha kolléga. Az ominózus cikk áprilisban jelent meg, érdemes elolvasni.

Sehol sem bírom megtalálni azt az és-ben megjelent értekezést, amelyik az újságírás mibenlétét, valós célját, morálját, értékeit, módszereit firtatja. Pedig érdekes ám. Ady meg már egyébként is forog a sírjában.

Különben nem sok lapot veszek a kezembe, amit sajnálok is rettentően, mert igényem van a nagyobb tájékozottságra, csak megin' a lustaság. Szóval, ami stabil, az a Népszabadság, a HVG, az ÉS, a Magyar Narancs és néha a National Geographic. A Narancs mondjuk egyre nehezebben emészthető számomra, de valszeg én hülyülök.

Olyan jó lett volna a 20. század elején születni, vagy még korábban. Nyilván férfiként, hogy a kávéházi életmódról le ne maradjak. Hogy minden reggelem a napi sajtóval induljon, estére meg marad némi könnyed diskurzus az irodalomról. Mert ennek hangulata van, volt... meg a sznobizmus ugye. Ez az egyik lehetetlen álmom. (A másik meg, hogy 5 gyerekes, nagyseggű olasz mamma vagyok, aki minden nap valami olyat főz, amihez paradicsom, tészta és olivabogyó kell. És persze szünet nélkül ordítozik... de csak a temperamentum miatt. Na, mindegy.) Szóval, szeretek újságot olvasni, és sokan mondták már, hogy fasság, mer' az interneten ott van minden. De hadd maradjon meg nekem ez a szegényes rituálé, hogy a vonaton hazafelé utazva a szendvics mellett ezt a táplálékot is elmajszolgatom.

El

"Úgy elmennék, ha mehetnék, szabad madár, ha lehetnék..."

1. Japánba - wadaikot meg ehhez kapcsolódó gyépés terápiákat tanulni. Volt már úgy, hogy majdnem, aztán mégsem. Nem volt elég vér a megfelelő helyeken. Pedig nagyon vágyom, csak ilyenekkel takarózom, hogy hááát, még nem fejeztem be az egyetemet... Pedig jó lenne kimenni legalább 1 évre, van rá lehetőség, csak végre elszántság is kellene.
2. Írországba - mer' csak.
3. Ha a cigányoknak lenne országuk, én biztosan megnézném azt is. Tényleg kíváncsi vagyok, mit kezdenének magukkal, ha nem lennének ilyen számkivetettek. Vajdával, mindennel együtt azért talán nézne ki valahogy, káosz az nyilván lenne, de mégis... Gondolom, vidám egy hely lenne, egész évben "vuctok".
4. Nepál, Tibet - no comment.
5. El innen bárhová. Száz holdas pagonyba, Óperenciás tengeren, ill. Maszat-hegyen túlra...

Mindegy.
Holnap este meg kötelező Balkan Fanatik koncert a ZP-ben. Addig tán meg is gyógyulok.

Téli mese

Ma egy kicsit így érzem magam. Lehet, hogy a tüszős mandulagyulladás meg a tegnapi 39 fokos láz.

Álomirtók

Ketten voltak álomirtók: Szeletke meg Falatka. Csakis zöld dión éltek. Zöld dió meg volt bőségesen. Irtották hát az álmokat szorgalmasan. Már alig voltak álmok a Földön. Ők pedig nem tudtak repülni. Ezért nem irthatták ki a Föld feletti, a Föld alatti, a Földtől jobbra és balra lévő világok álmait. Ezek az álmok szálltak, keringtek a Föld körül. Szeletke nem szeletelhett fel őket tervekké, Falatka nem falhatta fel őket, hogy csak egy lyuk maradjon a helyükön.

De a Föld már tele volt álomlyukakkal. Az álomlyukakba belefolyt az esővíz. Az esővízben nyüzsögni kezdtek az ebihalak. Ki tudja, honnét kerül az ebihal a pocsolyába? Ki tudja?

Az ebihalak kövér brekuszokká serdültek. A brekuszok pedig nagy álmodók. Csillaghullás után kiülnek a holdfényre, és kis álomhernyókat varázsolnak maguk köré. Ez akkor van, amikor annyira zeng a kuruttyolásuk az éjszakában. Szeletke szerint a hulló csillagok és a békák nászából születnek az álomhernyók, Falatka szerint a holdsugár termékenyíti meg a békák tudatalattiját. Mindegy. Amíg a szép meleg idő tartott, a két álomirtó eltengődött az álomhernyókon. Erőtlenek voltak még szegénykék, lassan araszoltak a valóságban, és nem adatott meg nekik, hogy begubózhassanak a hajnal előtti csendbe, és egy idő után színes álomlepkévé változva szétrepülhessenek a világba. Nem! Az álomirtók mind fölfalták őket, de még csak meg sem híztak rajtuk.

Ez volt a helyzet, amíg el nem jött a tél. A vizek hűlni kezdtek, és elillant a homok langyossága. A békák mélyen befúrták magukat az iszapba, és együtt dermedtek meg a földgöröngyökkel. Előkúszott a jég is, és pimaszul ringatózott az elcsendesült csobogások hátán. Már csak néha loccsantak a hullámok egyre kevesebbet.

Szeletke éhezett, és félni kezdett a halott világban. Összegubbaszkodva kucorgott a néma és kemény tó partján. Várt valamire, ami nem jött el. Sírni kezdett. Azt remélte, hogy a gőzölgő könnycsepp kis lyukakat olvaszt majd a jégbe, és azon keresztül meghallhatja a viz mozgolódását. De a könnyei szétfolytak, megfagytak, és egy pillanat múlva már nem is tudta megtalálni őket. Akkor Szeletke ezt a verset mondta maga elé, fáradtan és riadtan:

Az álmot és az álmodót
megölte könnyedén a tél,
az álomirtó irtó álma
mielőtt forró könnyé válna
a tél ölében véget ér.

Szeletke versét az Északi Szél becsomagolta porhóba, és elvitte karácsonyi ajándékul Falatkának. Falatka egy vén fa odvában bújt meg, félt a halott világban és éhezett. Azonnal megette Szeletke porhóba csomagolt versét, és kihűlt tőle a szive. Szeletke hallotta a távolból Falatka egyre lassúbbodó szivdobogását. Elhevert hát szépen a jégen és várta, hogy megölje a Fagy. Meg is ölte csendesen.

Így történt ez a dolog.

Zzzzzz

Arra lennék kíváncsi, hogy miért ébredek hulla fáradtan, akármennyi órát alszom is. Igaz, 10 óra után már szenvedek a fekvéstől, és érzem, hogy fel kell kelnem, de fittnek nem mondanám magam ilyenkor sem. Feltételezem, hogy tán bennem van a hiba, és nem önmagában az alvásban. Mert szerintem van olyan ember, aki kifejezetten kisimult egy-egy pihenéssel töltött éjszaka után. Szóljon, aki látott már ilyet. Mondjuk elképzelni sem tudom azt az állapotot... Bár rémlik, hogy az 5 és fél óra az valaha kielégítő volt, csak mostanában nem kísérletezem. Meg aztán ha lefekszem éjfélkor, én föl nem kelek fél 6-kor csak azért, mert annyi elég. Annál én jobban szeretem nehezíteni az életemet. Meg aztán hogy számolom ki? Mert amikor beállítom az ébresztőt, még nem tudom, hogy onnantól számítva, mikor alszom el. De akkor honnan tudom az 5 és fél órát?! Na, mindegy, csak belezavarodom.

És hogy a ringatás milyen eszeveszett módon hiányzik... Pici koromban egy hatalmas párnán ringattak, és ezt valószínűleg nagyon tudtam értékelni. Aztán hosszú évekig (szerintem alsósként még bőven) úgy aludtam el, hogy ringattam magam. Mer' ha senki nincs, ki elringasson...
Mióta allergiám van (ezt amúgy tudományosan alátámasztva most már véglegesen és személyesen diagnosztizáltam - megfellebbezhetetlenül), azóta meg horkolok is, amikor hozzájutok némi levegőhöz. Van, hogy a saját horkolásomra ébredek. Az milyen szar. Legalább az illúzió maradna meg. Nekem. Na, sebaj, most már kezdődik a kezelés meg a poratkátlanítás, és minden megoldódik.

Ma olyan fáradt vagyok, hogy semmi maradandót nem tudok alkotni, lassan le is fekszem. Az jutott még eszembe, hogy olvassunk Huxley-t, mert az jó, és Szerbiában Oldos Hakslinak hívják, amitől majdnem összepisiltem magam. Utópiás, pszichedelikus, megmondós.

Illetve a hétvégén egy 50 m-es kilátótorony mozgott alattam, ami egy erősen tériszonyos ember életében nagy trauma lehetne. De nem is akarok róla beszélni. Meg nem is volt trauma. De azért zabszem effektus megvolt.

(Most tudatosítottam, hogy a legutóbbi 4 postom képei közül 3-on meztelen seggek vannak. Jaj, Freud vajon mit mondana erre...)

Megin' állatok

The Animals: Please don't let me be misunderstood

Tesómmal - boldogult gyermekkorunkban - sikerült rongyosra hallgatni ezt a számot, ill. nézni ezt a felvételt. Mer' akkor még volt zene. A röhejes küllemre meg szart mindenki, mer' az meg nem a zene.

Tenyészállatoknak, gyűjtőknek

A múlton való kesergésnek az égvilágon semmi értelme, úgy meg főként nincs, hogy a visszasírt időkben a létem még nem is igazán körvonalazódott. Nem mondom, vegyül némi sajnálkozás a régi időkről való fantáziálásomba, de a lényege mégsem ez. Érdekes elképzelni, más térbe és időbe helyezni az általam ismert helyzeteket, fogalmakat.

Réges-régen állítólag udvaroltak a nőknek. Bevett szokás volt. Hogy ez ma miért ment ki a divatból, nem firtatom, az okát nem is akarom megtalálni. Gyanítom mindenki ludas benne, de köpködni azért nem fogok. Konrad Lorenz könyvében azt írja, hogy ma már a felfokozott életritmus és az elkényelmesedés miatt kevesek élnek a "kemény munka - későbbi örömérzet" analógiával. Örömet mindenki most és azonnal szeretne, az apró lépések, a hosszú folyamat szinte senki idejébe nem fér már bele.
"A vágyak azonnali kielégítésének igényét (instant gratification) a termelők és kereskedők minden lehetséges eszközzel ösztönzik, és a fogyasztók megdöbbentő módon nem veszik észre, hogy a szívélyesen kínált részletfizetési lehetőségekkel rabszolgasorba hajtják őket. Az azonnali kielégülés utáni hajsza különösen súlyos következményekkel jár a szexuális magatartás területén. (...) eltűnnek az udvarlás és párválasztás sajátosan kifinomult magatartásformái, mind az ösztönösek, mind a kulturálisan programozottak, és nemcsak azok, melyek a törzsfejlődés során a párok összetartása céljából alakultak ki, hanem azok a sajátosan emberi magatartásnormák is, amelyek a kulturált élet keretében hasonló célokat szolgálnak. (...) az "azonnali nászt" tévedés lenne, ha "állatinak" neveznénk, ugyanis a magasabb rendű állatoknál ez csak kivételesen fordul elő, a "tenyésztési" jelző helytállóbb lenne, mert a tenyészállat olyan háziállat, amelyből a könnyebb szaporíthatóság érdekében az emberi beavatkozás "eltenyésztette" az összes kifinomult párválasztási magatartásformát." (K. L.)
Nem gondolom, hogy az "ördögtől való" jelzőt kellene rásütni eme jelenségre, de tény, hogy elgondolkodtató, minek van igazán értéke, haszna. Nyilván ahhoz, hogy valami megszilárduljon, egy természetes, többlépcsős pszichés folyamaton kell keresztülmennie, majd az áhított "végtermékké" formálódnia. Ha azonban a gyönyör a cél, akkor ebben a kontextusban ennek az "újfajta" viselkedésnek helye és létjogosultsága van. Gondolom, az érzelmi sivárság, mint melléktermék, befigyelhet, dehát mindennek ára van. Nem véletlen, hogy anno úgy történtek a dolgok, és az sem, hogy most meg így. De azért kicsit tényleg sajnálom, hogy ezt a területet nem használjuk fel életünk megfűszerezésére.
"Don Juan. Hiszen az hódító volt. Mégpedig nagybetűs hódító: Nagy Hódító. De kérem, mondják meg, hogy lehet az ember hódító olyan területen, ahol senki se védekezik ellene, ahol mindent lehet, ahol minden meg van engedve? (...) A Nagy Hódító szerepét a Nagy Gyűjtő vette át." (Milan Kundera: Nevetséges szerelmek)
Valahogy túléljük ezt is. Vagy nem.