Képes

Itt van, megjött!!! Leonardó Vinciből. Majd' 4.000 Ft-ért bármely, egyszerű földi halandó megtekintheti. A nem teljesen egyszerűek olcsóbban. Gazdasági válságban hogy úgy mondjam, pofátlanság ennyit kérni, no de tekintve, hogy tegnap meg Benjamin Button különös történetéért is kiadtam 1.350 Ft-ot... ha nagyon hasonlítgatni akarok, akkor a Mester mindenképp többet ér, mint Brad Pitt. Szóval, igazán kíváncsi vagyok a kiállításra. Annak idején - lehettem vagy 15-16 éves - faltam da Vinci életét, könyv formában. Izgalmasnak találtam, még ha a szerző maga nem is kötött le túlzottan. Az Istennek sem jut eszembe, ki írta... Mindegy is. Lenyűgöző ember lehetett, a maga korában meg elképzelhetetlenül magas szinten állt. Alig várom, hogy lássam. Következő fizetésből, nyilván. :)

Benjamin Button élete meg érdekes sztori. Állítólag harmadik nekifutásra sikerült összehozni a filmet, anno Tom Cruise, később pedig Travolta jött szóba a főszerepre. Végül egy nem szcientológust választottak, pedig autentikusabb lett volna az őrült sztorihoz egy őrültebb színész. Tizenhárom, azaz 13 Oscar jelölés!!! No, ennyi viszont nincs benne. A sminkért nyilván megkapják, esetleg a legjobb női mellékszereplőnek is jár majd egy... de szerintem nem ez volt Brad Pitt legemlékezetesebb alakítása. A film maga meg... hát, igazából kiszámítható. Miközben néztem, sokszor arra gondoltam, hogy na, érjünk már oda, hogy csecsemővé fiatalodik, mert előzőleg nem kaptam üdítőt a túl hosszú sor miatt, és szomjas vagyok. Voltak a filmben nagyon oda nem illő részek, amik stílusában rombolták picit. Plusz én már a Titanic óta rosszul vagyok, ha egy öregasszony kezdi mesélni az élete történetét. Bár ott a nyakláncos öreglány kevesebbet szólt közbe, mint ebben a sztoriban. Azt hiszem, ha itthon nézem, a gépemen, talán el is alszom. De hogy ez a Kate Blanchette mennyire szép nő!

És még mindig nem láttam a Vicky Cristina Barcelonát!!! No, majd a héten talán.

Dekor

Amíg nem vagyok túlzottan blogger kedvemben, mert épp gyámoltalan gyermekeken segítek (3-ra kéne meghatódni, 1, 2, ...), addig meg lehet tekinteni (böngészni) kettő darab nevet, s az a mögött lapuló művészetet.

Egyikük Govinder Nazran.

Másik pedig Daniel Kessler. Utóbbinak nem túl igényes a weboldala, de marha helyesek a 2D-s kutyái.

Két ovis szobát készülök kidekorálni velük. Figyelemre méltóan kedveskék.

Ez van

Kulturális életem rövidke összefoglalója:

Többek között Klee is lóg a szépművészetiben, ideiglenesen - ezért felkerekedek, és megnézem.

Befejeztem Feldmár A Tudatállapotok szivárványa c. könyvét, és újra el akarom olvasni. Döbbenetesen jó. Bele is vágnék megint, ha nem várna rám Dawkins Isteni téveszméje. No, és persze Vámos is siettet, hogy kezdjek már el Erotikában utazgatni. Visszatérve Feldmár könyvére, friss még az élmény, kicsit rágcsálnom kell, így nem is tudok mit hozzáfűzni. Egyetlen gondolat viszont megállás nélkül visszhangzik a fejemben: sohasem fogadtam el másokat olyannak, amilyenek. És ez annak tudatában szörnyű, hogy én azt hittem, hogy pedig de.

Jééé!

Van pár letöltött képem Paul Klee festményeiből, amiket nagyon szeretek, néhány kifejezetten jól mutatna pólón (talán most fordult egyet a sírjában), de tényleg szívesen hordanám magamon... falon, pólón, különben is tökmindegy. Ahogy most jobban átbogarásztam a képeit, volt köztük pár "elviselhetetlen". Ha a meghatározás szerint a művészet célja, hogy hasson az egyénre, akkor a legnyomasztóbb, legsötétebb érzelmeket kiváltó képek is művésziek, és azzal, hogy nem szeretem, nem tetszik, ezt a tényt már el is ismertem. Ami érdektelen, közömbös, azt meg ugye nem illeti meg, hogy egyáltalán beszéljek róla, emlékezzek rá, és akkor az nekem nem művészet. De Klee képei nagyon hatásosak. Olyanok jutottak eszembe, hogy ez vagy az a kép milyen zene lenne, ha zene lenne. Vagy mondjuk, hogyan mozogna. Ami meg efféle gondolatokra késztet, az érdektelen semmiképp sem lehet, úgyhogy bátran merem ajánlani a nézelődést.

Mivel nem ismertem az életművét, csak néhány számomra nagyon kedves festmény kerül elő időnként egy CD-ről, megtörténhetett, hogy ma fedeztem fel, egyik kedvenc könyvem borítóját is Klee műve takarja. Ez most csak úgy a jééé lendületével íródott le.

Káló

Anyu-féle levesektől megerősödve újra teljes erővel az élők között! Továbbra is sok a megválaszolatlan kérdés, pl. hogy mér' regisztrálnak 6-an az iwiw-en Hello Kitty-ként? Meg hogy mit kezdjek az életemmel... De nem fogok nyafogásba, mert már halványan körvonalazódik a Nagy Terv. Valszeg legalább egy évig kell majd építgetnem, szépítgetnem, de aztán hátha tényleg jó lesz. Igen, babonából vagyok ilyen sejtelmes. Elég annyi, hogy van benne messzire meg elmenés.

De nem is erről akartam írni, hanem egy szintén megválaszolatlan kérdésről: mit szeretek Frida Kahloban? Különcsége már-már bizarr, ami simán taszíthatna. De pedig nem. Sőt, szinte ajtónyitogató személyiség. Témái előtt nagyot lehet hümmögni, olyan őszintét, mélyről jövőt. Árad belőle a nőiség. A Farkasokkal futó asszonyok archetípusának gyönyörű, 20. századi példája. Az emancipáció, a feminizmus számomra mind borzalmas kifejezések, de közel sem annyira, mint amit jelentenek. Nekem különben is problémám van azzal, ha sok, valamiben hasonlító - ne adj' Isten azonos - ember egy helyen gyülekezik. Nem csak fizikai értelemben, hanem hogy mindent überelő -izmusaiknak hosszab nevet adnak, és akkor az alá gyűjtik össze a leginkább -istákat. És hát szimbolikusan ilyen -isták csapatának élére választották meg több ízben Fridát. Aki akkor már nem is élt. De ők úgy gondolták, hogy ő is biztosan szerette volna, csak föstögetett, azt' nem volt rá ideje. Mekkora bunkóság már?!

Amit ő élt át, az egyéni. Csakúgy, ahogy mindenki egyénileg él meg fájdalmat, gyönyört, elnyomást, szenvedélyt, hiányt, vagy magát a nőséget. Én mondom, nem kell tömörülni, tessék egyedül futni azzal a farkassal. Frida Kahloban meg inkább gyönyörködni, mint át-, el-, vagy kinevezni.

Korbely

Tulajdonképpen nagyon kevés festmény nyűgözött le életem során. Azon túl, hogy 5 évvel ezelőtt felvettek a Nyitrai Egyetem művészettörténet szakára is, nem sok közöm van ehhez az ecset-festék-vászon dologhoz. Ja, meg emlékszem, tesómmal gyerekkorunkban volt egy pakli kártyánk, amin híres festők híres képei voltak. Bátyámat persze nem tudtam überelni, minden képről tudott mindent, legfeljebb az erdőrészletekkel lehetett néha megfogni. Én meg még a Nemzetőrre is elsütöttem néhányszor, hogy "Vadőr", mert ennyit sem bírtam megjegyezni (lehettem vagy 8-9 éves)... De volt Colpach-i park, meg Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi várbörtönben (erre mindig büszke voltam, ha tudtam), Lila ruhás nő, Vásárra induló román család, Lányok bál után. Lassan kezdenek előjönni... Nem mondom, hogy túl lettem művelve egy-egy ilyen játék által, de ezekre mindig békés pillanatként emlékszem. Na, de a festményekhez visszakanyarodva, arra gondoltam, hogy nyilván majd az én házamban is fityegnek képek, de esküszöm, 22 év alatt egy olyat sem láttam, ami az ízlésemnek megfelelt volna. Aztán találkoztam Korbely István néhány művével, és bumm! Nem bírok betelni velük. Minden szín a helyén van, és elrendezéstől függően ugyanazok az árnyalatok képesek teljesen más hangulatot teremteni. Tökéletes. Nekem.