Cseresznyevirágország

Az egész Japán témakör néhány éve jött elő nálam. Egyszer Yamato koncerten voltam, és sokáig úgy maradtam... azaz lenyűgözve (ezt itt a blogomon is megörökítettem anno). Beszereztem a CD-jüket, aztán orrba-szájba hallgattam és hallgattattam a tanítványaimmal is, akik imádták. Innen jött az érdeklődés a japán gyógypedagógia iránt, amelyben a művészetterápiák kiemelten fontosak. Olvasgattam, nézelődtem, és megérett a gondolat: Japánba kell mennem tanulni és dolgozni. Ebből a Japánba menés nem sikerült. De ha egyszer csak egy hetet tölthetnék ott, azért is végtelenül hálás lennék. Szeretem amúgy, ha ilyeneket mondok... mintha nem csak és kizárólag tőlem függne, hogy megyek-e vagy sem. Na, mindegy.

Egy kardvágással odébb ugrom: a szamurájokon külön ámulok, és már régóta keresek olyan könyvet, amiben nem a rengeteg kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű japán dinasztia soroltatik fel (évszámostul!!!), hanem valami konkrétum kerül elő a filozófiájukról meg ennek az egész misztikus szamuráj kultusznak a hátteréről. Úgy tűnik, megvan a könyv, mégpedig Hiroaki Sato Szamurájlegendák c. műve indul a pozícióért. Még meg sem rendeltem, mert sajnos ebben az életemben úgy alakult, hogy a fizetésem napján tudom csak egészen biztosan, adott hónapban megengedhetek-e magamnak olyan luxus cikk(ek)et, mint a könyv. Így holnap dől el a dolog. Ez az egész amúgy egy HVG cikk kapcsán jött elő, amiben a Néprajzi Múzeum szamurájos kiállításáról írnak nem éppen hízelgő kritikát. Ennek ellenére szombaton (szept. 5.) szeretném megnézni, mert hiszem, ha látom. Aznap 15 órától van tárlatvezetés, és egy órával ezután kezdődik egy wadaiko koncert, amit japánnak álcázott magyar dobosok adnak (ha jól tudom). De ITT a részletes program.

Kultúrsokk

Kulturális - és egyéb összefoglaló következik.

Kezdem a rosszal. A da Vinci kiállítás elég fos. Talán az is benne van, hogy nagyon sokat vártam tőle, de ez mondjuk a helyzeten nem igazán változtat. Száraz. Unalmas.

Leonardóról olyan sok bőrt lehúztak már, hogy pont ezért feltételeztem, ezúttal egy igazán izgalmas aspektusból ismerhető meg az öreg. Persze, ki is volt élezve a feltaláló vonalra, és akár érdekes is lehetett volna, valamiért mégis hiányérzetem van. Nagyon sok eredeti terv alapján készített találmány van kiállítva, de annak, akinek a golyós csapágyak meg a csavaros istentudja micsodák nem mondanak semmit, annak ez nem egy nagy élmény. Mondjuk azt is aláírom, hogy az ingerküszöbünk is egyre magasabb. Nekem egy adott találmánynak ebben az esetben úgy van értelme, hogy pl. egy középkori ember olyan tevékenységet végez, amiben golyóscsapágyaz(gat)ni kell, és akkor látom, hogy mire való, valóban mennyire praktikus, és tényleg hatalmas újítás. Nem ismerem olyan behatóan a történelmet, hogy tudjam, Leonardo korában milyen eszközök álltak már rendelkezésre a különféle munkák elvégzéséhez. Elhiszem, hogy korszakalkotó ötletei voltak ennek a zseninek, de mégis éhezem a szemléletesebb bemutatást. Mondjuk nekem akár egy skicc is megtette volna arról, hogy x dolgot akkoriban y módon végeztek... pedig, ha da Vinci z találmánya megépítésre kerül, x-szel pikk-pakk végeznek. Egyedül a fából készült biciklit tudtam értékelni ilyen szempontból, mert az még nekem is kakukktojás volt, de az meg állítólag csak tréfa, azaz csak valami vicces kedvű akarta elhitetni, hogy Leonardo bringát is tervezett.

A másik rettentően idegesítő buktató pedig a "rakjunk még ki olyan dolgokat, ami da Vinci, hogy többnek látsszon ez az egész". Vam Design-ban többezer forintos áron Sziklás Madonna meg Utolsó vacsora posztereket nézegetni vicces. Nem kell. Tudom, hogy nem a festményeit állítják ki ezen a kiállításon, szóval csak tömegnövelés céljából nem kell poszterekkel dúsítani. Fölösleges. A Mona Lisa terem viszont egészségünkre váljon, az kifejezetten érdekes.

A Gomorráról azt kell tudni, hogy a nagyon sikeres könyv alapján lett egy film, amit Budapesten csak a Kinoban vetítenek. A könyvről egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert tesztelés (olvasás) alatt van, ráadásul nem is általam. Legfontosabb információk, hogy aszerzőt állítólag halálosan megfenyegette a nápolyi maffia, a Camorra, és hogy az első oldalakon végre megvannak azok a halott kínaiak, akikről eddig kissé morbid módon a gombás bambuszos csirke mellett fantáziáltál, és csak reménykedtél, hogy valóban baromfit eszel, nem pedig a haláluk után eltüntetett, papírjaik miatt oly értékes kis egyenemberkéket.

A filmen elaludtam, de csak kb. 10 perc maradt ki, az is a vége felé. Amúgy míg ébren voltam, hatott rám. :) Meg utána is. De tényleg. Nő vagyok, szóval az összefüggéseket kevésbé értettem, de művészileg talán elkaptam a fonalat. Ügyes a képi megjelenítés, olyannyira, hogy néha érzed a bűzt, ami Nápolynak ebből a gusztustalan negyedéből árad, és kicsit te is mocskosnak érzed magad, miután a vászonra vér fröccsen. Hatásos. Pont annyira, mint a személytelen, értéktelen körítésből felbukkanó annál személyesebb tragédiák, a fiatal srácok élete, akik olyan természetességgel kezelik a bűnt, a halált, a kilátástalanságot, hogy nevetségessé is válnak az elképzeléseid úgy általában a döntésekről meg az egyetemes igényekről.

Az Angyalok és démonokat végigizgultam. Hosszabb volt mint a Gomorra, mégsem aludtam el rajta, sőt, végig kattogott az agyam meg bennem volt az a jól eső feszültség, amit minden tisztességes thrillernek kelteni illik az emberben. A színészi játék nem nyűgözött le, még Tom Hanksé sem, de kifejezetten élvezhető film, sok-sok utólag összerakható képdarabkával.

Bárkában június elején, azaz jövő héten még játsszák a Picasso: A világ teremtése c. színűvet, amit a Baltazár Színház ad elő. Nem tudom, van-e még jegy, terveim szerint holnap ki is derítem. Ha van, egyik szemem sír majd, a másik meg nevet, mert ha érdektelenséggel találkozom, biztosan kötöm majd a tényhez, hogy a darabban értelmi fogyatékos fiatalok - mellesleg a maguk módján képzett színjátszók - szerepelnek.

Ezenkívül közölnöm kell, hogy kellemes körülmények között kiváló barátságot kötöttem Villányban a (rajnai rizlingből készült) jégbor és a mandulabor nevű jelenségekkel. Isteni finom mindkettő. Az ilyen édesszájú nőknek, mint én, különösképpen ajánlható. Fűszeres, ízletes csemegebor, olvasás mellé, színház, mozi vagy épp kiállítás után biztosan jól esik... (jajde csokorba kötöttem megint mindent...)

Kicsi vagyok, nem gyáva

Könnyű elhinni, hogy nehéz bátornak lenni. Az ember annyi mindent megetet magával, aminek rettenetesen kevés köze van a valósághoz. Hogy újabban szocializálnak-e minket a gyávaságra, vagy természetes igényünk, nem tudom eldönteni. De az emberek többségénél abszolút mérhető ez a probléma. Illetve nem feltétlenül gond ez, tökéletesen be lehet rendezkedni egy gyáva életre is. Csak nem hiszem el, hogy az ebből adódó feszültség nem idéz majd elő egy elpattanást... rosszabb esetben robbanást.

Enikővel beszéltünk egyszer arról, hogy milyen béna már, hogy van, hogy az embernek időnként minden kiesik a kezéből. Hülyén is néz ki, hülyén is érzed magad tőle, hogy még egy rohadt kisolló sem marad meg a kezedben. Erre gyártottuk mi a "mindent jó erőteljesen kell megmarkolni" teóriát. Minden tárgyat nagyon tudatosan és határozottan kell megfogni, és akkor nem esik ki a kezedből. :) Jó, hát tudom, így könnyű, hogy ennyi szabadidőnk van!

Valahogy így lehet ez az élettel is. Ha csinálsz valamit, csak nagyon csinálni érdemes, hogy ne érezd hülyén magad. Persze csak ha fontos. Akkor jól meg kell markolni. Nem a tárgyat, nem a helyzetet, nem az érzést. Saját magadat. Hogy ott állj, benne a dologban, a közepében, pont annyira mozdíthatóan, amennyire te akarod. A bátorság rohadt nagy szabadság. Számolni minden lehetőséggel meg bölcsesség. Véleményem szerint döntéseket csak így lehet és érdemes hozni.

Saját tökéletlenségünkkel, időnkénti bátortalanságunkkal szembenézni is bátorság. Nem ideologizálni, nem keresni mentségeket, nem elbújni, egyszerűen beleállni a hibákba, a hiányosságokba. Amúgy is azt mondják, a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal.

A bejegyzést ihlette: Jamamoto Cunetomo: HAGAKURE: A szamurájok kódexe c. könyv.

Prédikátor könyve

1.	Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2.	Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3.	Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4.	Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
5.	Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6.	Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7.	Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8.	Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

Mindezt tegnap hallgattam végig egy pohár ital és egy nagyon kedves ember társaságában... Mert akkor épp ennek volt itt az ideje. :)

Csak beköszönés jelleggel

Megújultam. Hajszínezés, -vágás. Jó lett. Kép (erről) viszont nincs, ego-blog ide, vagy oda.

Koestler már említett könyvének hatására kifejezetten bele vagyok szeretve a csillagászatba. Arra gondoltam, el is megyek a planetáriumba, itt a fővárosban. De úgy tűnik, csak kisherceget meg ufós előadást lehet nézni. Meg még néhány említésre sem méltó dolgot. Kár, pedig sok minden érdekelt volna. De már szerveződik egy személyes találkozó egy állítólag nagy tudású csillagász-asztrológussal. Ha megtörtént, mindenképp beszámolok.

Békés napokat, nyugodt éjszakát! Remélem, holnap nem masíroznak gárdisták a szülőfalumtól 20 km-re, ill. egy postást sem ver meg egy pap sem. :)

Tudományos. Fantasztikus!

100 oldal után is el lehet kezdeni rajongani egy könyvért, esett már meg velem többször, és annak is megvan a maga bája, de azért a 10 oldal utáni szokott az igazi lenni... Douglas Adams, Robert Merle, Salman Rushdie... kb. ilyen kaliberűekkel sikerült eddig. A mai nappal Arthur Koestler is csatlakozott.

Pontosan nem tudom, mikorra datálható a(z elsőre) kockábbnak tűnő gondolkodásért való rajongásom kezdete, de tényleg megőrülök az egyszerű, érthető, logikusan érvelő gondolatmenetekért. Nagyjából a főiskolai tanulmányaim kezdetével éreztem úgy, hogy valóban elkezdtek gondolataim lenni. Jó, persze, van aki ebben nő fel, meg tök természetes, de nálam ez egyértelműen később épült ki. És akkor most meg az van, hogy a rendszer felülíródott, most érzem, hogy érteni akarom meg hogy nem kell a rizsa, és kritikusan próbálok szemlélődni. Érdekes élmény.

A másik meg, hogy minden mindennel összefügg... hihetetlen. Az első szakdogámnál is látszólag teljesen indokolatlan irodalommal dolgoztam, aztán mégis összeértek a szálak. Ilyenekért tudok igazán rajongani. Most is Koestlert olvasom, és tényleg látom magam előtt, hová tudnám beilleszteni a tőle lopott sorokat a mostani szakdogámba, ami a súlyosan-halmozottan sérült látássérültek pszichológiáján belül íródik. Ehh... a fejemben, egyelőre. De még időben vagyok, hisz' hol van még a határidő!

Érdemes volt ám lemászni a fáról annak idején, meg hogy ez az egész tudat dolog is milyen jól alakult... :)

Boldog békeidők

Mindenkinek megvan a Tesz-Vesz város? Nem bírok rájönni, hogy mitől alapmű és hogy miért voltam képes még pár nappal ezelőtt is percekig elmélyülten nézegetni a legújabb kiadást. Imádom a rajzokat, a helyes kis figurákat, malacok, dundi macskák, no és a kukac!, meg irtó jó, hogy csomó apró részletre lehet bukkanni sokadik "olvasás" után is. Nem túl bugyuta, de vér sem folyik literszámra, a tevékenységek mókásak, mégis életszerűek. Lehet, hogy csak ennyi? Mindenesetre imádom még ma is. Klásszikus. Gondolkodom, megvegyem-e már most a gyereknek. :)

Újult erővel

Feltett szándékom, hogy csak akkor írok, ha valóban van mondanivalóm, de előre nem belátható, hogy ez jelenleg teljesülni fog-e. Utóbbi hetekben próbálom összerakni magam, ami főként a fizikai és szellemi fáradtságból való kikeveredést jelenti. Túl sokat dolgoztam az elmúlt 4 hónapban, ellenben keveset kerestem. Semmilyen téren nem volt összhang, de ez remélhetőleg orvosolható. Mármint továbbra is keveset keresek, ámde megszakadni sem fogok. Ez valamivel jobban hangzik.

Sok ötletem volt a bloggal kapcsolatban, hogy átalakítom vagy csinálok egy másikat, ami mondjuk szakmai jellegű, esetleg valami karitatívabb, de egyelőre még csak a cetlire vetettem fázisnál tartok. Közben rájöttem, hogy megfelelő tempóban halad az életem. Hogy mifelé, azt persze nem sikerült kideríteni, de lehet, hogy a későbbiekben sem lesz konkrétabb válaszom a boldogságnál. Ami meg már ellentmondás, hisz nem célom, hanem nyilván eszközöm. Teoretikusan. Amúgy jó ez a jelenlegi állóvíz, és a hangsúly azon van, hogy TUDOM, hogy mindenem meglesz akkorra, amikorra kell. Ehhez a hozzáálláshoz erős löket volt a hétvége egyik programja is, megnéztem a Titkot. És semmi újat nem hallottam, mégis kicsit összeszedettebben állt masszává a sok mellékinfó. Ajánlom mindenkinek a könyvet és a filmet is.

Ajánlom

Épp az aktuálisan szokásos pálinka adagomat fogyasztom, mert kapar a torkom. Úgyhogy egészségünkre. Tényleg ajánlom mindenkinek, pillanatok alatt rendbeteszi a fertőzéses problémáimat. Ezzel valahogy kihúzom a nyári mandulaműtétemig.

Olvasom a Grímuszt, amit szintén mindenkinek ajánlok. Fantáziadús mese, tele gondolatébresztő bölcsességgel. Valós tényekkel. Még akkor is, ha kesze-kusza agyszüleménynek tűnik az egész. Dedikált a szerző Budapesten is, talán pár héttel ezelőtt. Sajnálom, hogy kihagytam, mert egészen érdekes élmény élőben látni azt, akinek a gondolatai mélyen érintik az embert. Ha igazán olvasok, nagyon mélyen belém másznak a történetek, vagy épp fordítva, és jó személyesen is találkozni azzal, akivel ennyire intim viszonyba kerül az ember. Günter Grass már megvolt. :)

Utazók

Huxley Mokshájának nagy részén túl vagyok, de még nem fejeztem be. Imádom olvasni ennek a hihetetlenül nagy elmének a pszichedelikus élményekkel kapcsolatos esszéit, ezesetben leveleit, könyvrészleteit, előadásait. Nagy szerencse, ha érdekes élmények érnek egy exhibicionistát, aki ráadásul mesteri módon rögzíti, s tárja mások elé azokat. Nagy szerencse nekünk.

Kíváncsian olvasgatok mindent, ami más tudatállapotokat megjárt emberek tollából származik, s próbálom összerakni a megismerés apró puzzle darabkáit. Feldmár és Huxley esetében LSD, ill. meszkalin van a fókuszban, bár mindkettő elismeri, hogy meditációval vagy hipnózissal ugyanilyen élmények válthatók ki. Csak előbbiekkel ugye kevesebbet kell bíbelődni. Én pont itt torpanok meg, mert nem tudok tovább gondolkodni, leblokkol a megérzés. Hogy ez annyira jellemzően 21. századi, még ha nem is most kezdődött a folyamat. Nincs idő. Most. Azonnal. Rögtön. Kétségtelen, hogy minden jel arra utal, hatásos élmény egy-egy ilyen utazás, hogy a gyógyításban is óriási jelentőségű, valami mégsem stimmel. Azt is el tudom hinni, hogy elég mélyen bevésődnek a tapasztalatok, így pedig minden esély megvan a hosszantartó hatás kiváltására. Én viszont arra gondolok, hogy csekélyke tapasztalataim mind azt súgják, semmi sem igazi, amit nem én csináltam, mert max. hinni tudom, de nem jutottam a tudás birtokába. Nem én jutottam el oda, hanem épp mondjuk a meszkalin vitt el.

A másik dolog pedig, hogy az utóbbi 2-3 évben bebizonyosodott számomra a folyamatosság és fokozatosság (kulcs)fontossága. Nehezen tudom a mai eszemmel elhinni, hogy valami hosszú távon értékelhető legyen e két tényező megléte nélkül. Az idegrendszer, az elme sajátosságai nekem egyértelműen ezt támasztják alá, fizikai képtelenség, hogy az idő ne legyen e folyamat segítségére. Magyarán, meggyőződésem, hogy megfelelő idő és energia nélkül nincs értékelhető eredmény. Semmilyen életterületen.

Jó és szép, ha valakin segítettünk, legfőképp, ha az a valaki saját magunk, de a látszat sokszor csal. Olyan sok minden bújhat meg a tudattalanban, és ha nem tudunk tökéleteset alkotni (vagy legalább megközelítőleg), akkor fölösleges belekezdeni. A Huxley által dicsőített potenciális szórakozás: valamilyen erre a célra kifejlesztett és legalizált pszichedelikum, nekem nem tűnik megoldásnak semmire. Talán színesebbé tenné a mindennapokat, de nem meszkalinnal, szómával vagy egyebekkel az agyunkban születünk... és ha belegondolunk, az agyunk hány százalékát használjuk, nem túl kreatív kívülre nyulkálni, mikor odabenn a lehetőségek elképzelhetetlenül széles skálája még érintetlen, láthatatlan...

Havazva

El szeretném mondani, hogy a nap döntő részében 9 súlyosan-halmozottan sérült kisgyerek igényeit elégítem ki, ill. új igények lehetőségét villantom fel előttük - több-kevesebb sikerrel. A helyzet az, hogy most - ideiglenesen, bár elég hosszú ideig - reggel nyolctól fél ötig vagyok melóban, ezen felül a karácsonyi őrület kb. 2 hete be is szippantott, így már energiám sincs olyan, egyébként jól eső dolgokra, mint életem újdonságainak, régiségeinek tálalása az interneten. Új hobbim amúgy, hogy a hónap különböző napjain többször állok sorban a postán, sárga csekkekkel és nagyon sok pénzzel a kezemben. Az Elmű is működhetne jobban annál, mint hogy egy hónapon belül 4 csekket postázzon 4 kül. időpontban, ebből 3-at úgy egyáltalán "jogosan".

A mandulám meg valszeg átvándorol velem együtt 2008-ba.

Elolvastam Dr. Csernus legújabb könyvét, amit mindenkinek szívből ajánlok (aki mégtanácstalan karácsonyi ajándék ügyben, innen rögtön a bookline-ra kattinthat, és megrendelheti). Volt egy bejegyzés-csökevényem itt, a blogomon, amiben nekilendültem egy elég súlyos témakörnek, nevezetesen, hogy mitől érzem magam nőnek, hogy mindez miben nyilvánul meg. A nő. c könyv sok mindent segített helyrerakni a fejemben, és nem csak úgy teletömte az agyam mindenféle, tőlem idegen gondolatokkal. Összességében csak annyit tudok mondani erről az írásról, hogy IGAZ. És úgy vagyok az igazsággal, hogy pokolba tudom kívánni, ha fáj, mégis biztonságérzettel tölt el, hogy meg tudok benne kapaszkodni. Lettek vállat nyomó gondolataim, érzéseim, de sokkal felszabadultabb vagyok alattuk, mint egy túlideologizált hazugságkáoszban.

Ha majd hazaértem, a kötelező karácsonyi fahéj illat epicentrumától pár lépésnyire, talán sokkal lelkesebben és élvezhetőbben fogalmazom meg magam. :)

Reklám

Felmerült bennem, hogy van-e élet a Bookline-on túl/kívül/előtt, azaz miért vásárol valaki máshol könyveket?! Az eleve 20%-os kedvezmény mindenképp szemet szúr, és hogy a későbbiekben még 10%-kal is megajándékozhatnak passzióból, az meg külön bámulatos. Ezen felül úgy döntöttek, hogy a Sodexho-val is lepaktálnak, további kedvezményekre adva lehetőséget... hát, szóhoz sem jutok. A felsorolt tények ma azt eredményezték, hogy 6, azaz hat darab nyálcsorgást kiváltó könyvtől szabadítottam meg az üzletet, és mindezért valamivel több mint 6.000 Ft-ot fizettem. Az úgy nagyjából a semmi kategória. Ja, várjá', Szlovákián belül ingyenesen szállítanak ki, és persze, hogy ott is járnak az alap kedvezmények. Ez meg már a hihetetlen kategória.

Ezúton csókoltatom a Bookline marketing osztályát és kedves családjukat, valamint mindannyiuknak kellemes ünnepeket kívánok! ;)

Ez van

Kulturális életem rövidke összefoglalója:

Többek között Klee is lóg a szépművészetiben, ideiglenesen - ezért felkerekedek, és megnézem.

Befejeztem Feldmár A Tudatállapotok szivárványa c. könyvét, és újra el akarom olvasni. Döbbenetesen jó. Bele is vágnék megint, ha nem várna rám Dawkins Isteni téveszméje. No, és persze Vámos is siettet, hogy kezdjek már el Erotikában utazgatni. Visszatérve Feldmár könyvére, friss még az élmény, kicsit rágcsálnom kell, így nem is tudok mit hozzáfűzni. Egyetlen gondolat viszont megállás nélkül visszhangzik a fejemben: sohasem fogadtam el másokat olyannak, amilyenek. És ez annak tudatában szörnyű, hogy én azt hittem, hogy pedig de.

Mese

Ez pedig itt a furcsa mese. Eddig elkerülte a figyelmemet, mert nem nézek tv-t. Alföldit sem azért szeretjük, mert szokványos. Szerintem, ha nem rövidfilmet kellett volna csinálniuk, sokkal kidolgozottabb lehetne az egész, a karakterek is szebben, mélyebben kirajzolódnának. Egy nagyjátékfilmhez kiválóan felhasználható az alapkoncepció. Ekkora színészeket, Istenem!!!

Ájkú

Nálam a Richard Dawkins nevű zseni mellett foglal helyet Steven Pinker. (Ajtónyitogatók ám - amúgy tudományosan.) Mindketten azon nagytudású kutatók közé tartoznak, akik valamiért diplomájuk hatására sem felejtettek el emberül. Valaki szólhatna a többieknek is, hogy a tudomány akkor válik élvezhetővé és népszerűvé, ha nem kódolt nyelven próbálják közölni. Persze, hogy van helyük a szakkifejezéseknek, de sok esetben érzem tökéletesen feleslegesnek a használatukat. Nagyon sok tudományos terület érdekel, de csak azokat a cikkeket, könyveket bírom elolvasni, amelyek többnyire mentesek a szakkifejezésektől. Sajnos saját szakmámmal szemben sem vagyok "engedékenyebb". Mindig azt éreztem egy-egy vizsgára készülve, hogy a szakzsargon az oka, hogy nagyon lassan olvasok és az agyam rettentő hamar elfárad... Mert hiába tudtam a szavak jelentését, nem úgy állt össze a szöveg, ha folyton "fordítanom" is kellett. 18 éves koromig közöm nem volt az ilyen nyelvezethez, az agyamnak sok energiájába került hát hozzászokni az új helyzethez. Azt meg nem is részletezem, hogy bár nyilván a kollégákkal konzultálok, ám a munkám legfontosabb részében a szülőkkel közlöm a tényeket, lehetőleg emberi nyelven. És emlékszem, volt néhány gyakorlati óra, ahol olyan szituációkat játszottunk, hogy szülőkkel beszélgetünk, és kiemelt feladat volt a szakszavak mellőzése. Akkor meg azzal küzdöttünk. Megtanultuk a tudományos nyelvet, majd jól el kellett felejtenünk, hogy hatékonyak legyünk. Semmire sem jó. Illetve de. Jókat röhögtünk a barátnőkkel, ha aktuális lelkiállapotunkat, problémáinkat olyan szavakkal írtuk körül, amiket rajtunk kívül csak a pszichológusok használtak. Ennyire volt jó. Szórakoztunk.

Naszóval, Pinker. '97-ben megírta a Hogyan működik az elme c. könyvét, amelynek középpontjában az intelligencia áll (nem találtátok volna ki)! Lenyűgöző olvasmány, és élvezhetően tudományos. Mint a Dawkins. De ezt már mondtam. Ennek a műnek köszönhetem azt, hogy az én nagy-nagy, gyermekkori vágyam teljesült: megtanultam sztereogramot látni. :) Hátugye, kinek milyen típusú problémái vannak. Én tényleg kudarcként éltem meg, hogy eddig nem láttam a sztereogramokban elrejtett képeket. És persze, hogy az emberek többsége látja, de én életem nagy részében minden értelemben kisebbség voltam. Szóval, több napig tanultam, de most már csak néhány percembe kerül, és megvan az ábra. És a sztereogramokat is kitanultam, hogy mióta meg miből meg hogyan meg miért. Érdekes dolog ám. És Darwinnal is innen lett személyesebb a kapcsolatom. Szerintem ugyanis az evolúció, a hajkisimító balzsam után a világon a legnagyobb találmány. És idézek is ám, mert a túlideologizálás minden hülyeség melegágya.

"Az emberi agy és az elefánt ormánya ugyanazon természetes kiválasztódás termékei. Egy ormány, ugyanúgy, ahogy a tudat, nem lehet az evolúció célja. Az evolúciónak nincs iránya, az AKKOR és az OTT sikere számít."

If you know what I mean.

Szeretem a majom

Azért vettem a kezembe Pablo Urbányi könyvét, mert kicsit elegem lett saját időszakos - kötelezően visszatérő - letargikus hangulatomból. Mondom, valami könnyed kell, hogy kimozdítson ebből az állapotból. Egy Silver nevű különleges, civilizált, beszélő majom (imádom a fikciót - no, nem minden formában), a téma kapcsolódik az etológiához, óóó, hát ezt a Végzet akarta, hogy épp most hulljon az ölembe.

Meséljem részletesen, milyen szívszaggató történetbe sikerült beleseggelnem 2 teljes napra? Nem mesélem. De iszonyatos. Iszonyatosan jó. De nem vidám. Nagyon tetszett. És hazudnék, ha azt mondanám, lelkiállapotom nem változott. Az olvasás is gyógyít, meg itt is lehet projekció. Kicsit olyan mintha eeeget rengető bánatomat becsomagoltam volna Silver történetébe, akit hogy a fenébe lehet ilyen érdekesre és szeretetre méltóra megírni?!?! Mondjuk nem sírtam, könyvön életemben egyszer sikerült csak, de már nem is emlékszem melyiken. :) Azt hiszem, a Száll a kakukk volt.

Silver cigarettára gyújtott. Egyik kezét a tarkója mögé téve ismét a fának támaszkodott, s félig lehunyt szemmel kérdezte:
- Marco, soha nem gondoltál még arra, hogy az emberek mindent azért csinálnak, hogy lefotózzák vagy lefilmezzék őket?
- Soha.
- Arra sem, hogy egy kamera szemén keresztül tanulmányozni és nézni a világot olyan, mintha a segglyukon át néznénk az emberi testet?
- Nem.
- Én sem. Most jutott eszembe.
Elégedetten szippantott cigarettájából és folytatta.

- Mire gondolsz, Silver?
- A vécépapírra.
Majd kis idő múlva:
- Igen, az ember számára a vécépapír a civilizáció szimbóluma, és realitása fontosabbá vált, mint maga a segg. Az ember elpusztítja az erdőket, a földet, hogy megszerezze. És ez így van mindennel. Az ajakrúzs fontosabb, mint az ajak meg az igazság, amely sosem bukkan ki abból az ajakból; szappanok meg olajak... érted?
- Nem nagyon.

Név

Olvasni, gondolkodni mindig valami elszállni nem akaró ködben szoktam. A föld fölött 10 centivel. Élvezetes, de ilyenkor az orrom hegyéig sem látok el, ami a külső világot illeti. Befelé megyek, és a saját kis ködfelhőm ezt abszolút támogatja. De tekintve, hogy létezik külső környezet, és nem kevéssé hatással is van rám, objektívnek semmiképp sem nevezném ködbéli világomat.

Ezért szeretek kőkeményen, meghökkentően realista műveket, mindenféle elszállástól mentes olvasmányokat is magamévá tenni. Olyat, amelynél a "ködösítésnek" esélye sincs. Persze a forma egyáltalán nem mindegy. Günter Grass az az író, aki számomra egy olyan valóságot közöl, amelyre talán minden józan ész (?) szerint ráférne egy kiadós cenzúrázás. Grass művei meztelenek, mentesek minden finomkodástól, mégis - vagy épp emiatt - hihetetlenül élvezhetők. Az elsőként kezembe került könyve a Macska és egér volt. Semmit nem értettem belőle. Ez úgy 5 évvel ezelőtt történt. Ezután 2-3 könyvre volt szükség ahhoz, hogy magát a stílust megértsem, s megszokjam. Nem sokszor történik meg velem, hogy egy olyan író után kutassak, és felvásároljam a könyveit, akinek elsőre alig értettem néhány mondatát (az összefüggésekre még ennél is nehezebben jöttem rá). Minden gondolata, élménye hordozott valami vonzó, megmagyarázhatatlanul érdekes, egyedi, nyersen őszinte jelleget.

Volt ez a "botrány" a Hitlerjugend-es múltja körül... hogy hűűűű, bejelentette, hogy egy büdös, rohadt nácinak indult. Őszintén szólva egyáltalán nem meglepő, hogy aki ilyen közelségből tálalt egy bizonyos ideológiára épülő világot, az belülről kellett, hogy megélje az eseményeket. Ezen kívül tökéletesen leszarom, mit tett a tizenéves zöldfülű egy olyan világban, amelybe öntudatlanul beleszületett, és joga sem volt megkérdőjelezni azt, amit akkoriban mindenki szájába jó alaposan belerágtak. S ha mese az egész, ha a benne szunnyadó gonosz, Hitlert megszégyenítő módon hordozza a fortyogó náci ideológiát, akkor is leszarom. Ha találkozol valamivel, arról jó, ha egyedül alakítasz ki véleményt, hagyatkozva intuícióra, tisztán érzékelhető tényekre, józan ítélőképességedre - formára, tartalomra. A HJ-es dologgal szemben meg lehet demagógnak lenni (kicsit ide is meg oda is nyalva), vagy meg lehet próbálni megérteni a dolgok hátterét, a valós értékekre fókuszálva.
Ez a botrány fejezet csak mellékszál, a lényeg, amit közölni szerettem volna, hogy Grasst olvasni jó, hogy a valós szerepét egyre inkább elvesztő politikában is lehet értékeket létrehozni, s azok mellett kiállni - hinni, hogy azért van néhány fül, amely meghallja az élhetőbb világért kimondott szavakat. Ennek része a múlt, mert hiszem, hogy minden állapot csak az előzmények, a folyamat összefüggésében érthető meg igazán. Ha valaki belülről, a kisember (kispolgár) szemszögéből kíváncsi a történelemre, be kell szereznie az író bármelyik könyvét.
És szerintem Günter bácsi humora is meghökkentő. Élőben meg akkora kisugárzása van, hogy már-már radioaktív.