Darwin-év

Szerettem volna felderíteni, idén hány helyszínen és milyen programokkal várják az evolúcióra éhes magyar laikus közönséget (pl. engem). Merthogy Darwin jubilál. Nem tudom, kicsit talán szegényes a választék.

Debrecenben jó néhány előadással rukkolnak elő, de nem hiszem, hogy leutazom csak emiatt. Győrbe sem megyek, pedig az ő programjuk is jól hangzik. A "ki ha nem a természettudományi múzeum" gondolatból kiindulva reménykedem, hogy az ő ötleteik is megérnek majd egy misét.

National Geographic persze sok érdekességet ásott elő, szerintem érdemes csócsálgatni. A Darwin-nap alkalmából okos emberek állítottak össze ilyen "evolution for dummies" jellegű cuccot, ami szintén hasznosnak tűnik. És van egy kevésbé barátságos verzió is, ami miatt meg már feszülhetnek ellentétek (de csak a szokásos kék sarokban a kreacionisták, pirosban az evolúció barátai).

Semmiképp sem öklözöm az evolúció apropóján, de csodálatosnak tartom az "elmélet" létrejöttét. Sajnálom, ha valaki elzárkózik a megismerésétől, ugyanakkor értem, hogy más irányú az érdeklődése, és nem feccöl energiát olyan valamibe, amit nem tart arra érdemesnek. Én is pont ezt csinálom.

Naszóval, cheers, Lord Darwin!

Egy pillantás elég

Volt ugye az az emlékezetesen spirituális, nagyon zavaros, egészen komolyan vett időszaka az én életemnek, amit többen megszenvedtek velem... Miután fordultam egy jelentőset és a tudomány kezdett sokkal inkább érdekelni, hogy szkepticizmus, meg logika, ilyesmik váltak bálvánnyá. De amikor egy misztikusnak látszó jelenséget magyaráz vagy próbál magyarázni a tudomány, plusz ez a törekvés sikeresnek is tűnik, na az meg már az orgazmus maga.

Van olyan, hogy Malcolm Gladwell Blink c. könyve.

Első 16 oldal:

- Egy kártyás kísérlet* (kísérleti személy 4 pakliból - 2 kék, 2 piros - kártyákat húz, a pontos szabályokat nem ismerem, de amiről a k.sz. nincs felvilágosítva, hogy a piros pakliból származó kártyák sosem nyerők, a kékek mindig) vizsgálta a "megérzést" (nem a legjobb kifejezés), és azt találták, hogy az emberek látszólag nagyjából 50 kártya után kezdik sejteni, hogy nem kellene többet a rossznak vélt pakliból húzni, ám kb. 80 kártya kell ahhoz, hogy végleg bizonyossá váljon a feltételezésük. Eddig nem is lenne olyan érdekes, de ezeken az embereken egy stressz szintet mérő műszer van, ami egyértelműen bizonyítja, hogy már 10 kártya után stressz reakciót (izzadt tenyér, pulzusnövekedés) vált ki a piros pakli. Azaz: miért van szükség még 40, ill. 70 kártya kihúzására, ha kvázi már az elején ismerjük a tényeket?

- Másik kísérlet** egyetemisták bevonásával vizsgálta, a hallgatók egy 10 másodperces (hang nélküli) videó felvétel alapján érdemben értékelni tudják-e a filmen szereplő, számukra ismeretlen tanárokat. Értékelésük abszolút összhangban van azoknak a hallgatóknak a véleményével, akik egy egész szemesztert töltöttek az ominózus tanárokkal. :) 10 másodperc elég??? Pont ugyanannyit érne, mint fél év?

- A további részekben párkapcsolatokról is szó esik, analógiákról, a válások matematikájáról, összetevőkről, apróságokról, amik alapján percek alatt megjósolható egy kapcsolat kimenetele. Dermesztő. Innentől kötelező irodalom!

* Iowa Egyetem kísérlete
** Nalini Ambady nevéhez fűződik

Rendületlenül?

A mai bejegyzést egy sör reklám ihlette. Tartalma: magyar sör kapcsán lelkesedik listaszerűen magyarsága iránt egy fiatal srác. Egyébként tetszik a reklám, elsőre mindig megdobogtatja a szívem. Igazán lelkes leszek én is. Aztán megrázom magam, meg tán föl is sóhajtok. De jó volt még annak idején lelkesedni. Amikor még azt hittem, olyan valamire is büszke lehetek, amiért igazából semmit sem tettem. Amikor még minden reményem Magyarországra koncentrálódott.

Igen, megdobogtatja a szívem a tény, hogy egy gazdag nyelvet beszélek, hogy vannak igazán gyönyörű verseink, Papp Laci meg mindenképp... Csak ettől még nem tudok ide gyereket szülni. Ami jelenleg zajlik Magyarországgal, főként a gazdasággal, az kétségbe ejtő. Lelkesedhetek persze. Ettől még nem jó itt élni. Szeretek itt élni. De nem jó.

Ez az egész magyarságtudat kicsit haszontalanná vált. Mármint önmagában nem sokat ér. És ennek az országnak már lassan csak ez marad. Emlékszem, gimnazista koromban sokat jártunk Budapestre, az osztállyal, a sulival. Főként október 23-át céloztuk meg, de jöttünk más alkalomból is. Valahogy ennek kapcsán ivódott belém, hogy határontúli magyarnak lenni, az merő szenvedés, amiről pátoszos beszédeket lehet tartani, mert nekünk tán még sokkal nagyobb magyarság tudatunk is van (mondjuk legalább másfélszer annyi) mint akárki-bárki másnak. Így utólag csak: jaj. Csak körbe kellett volna nézni: tesi órán jókat kosaraztunk a szlovák osztály ellen, és egyik kedvencem tanárom volt a szlovák nemzetiségű torna tanárnő, akivel ironikusan lehetett humorizálni, néptáncolni is szerettem, mert kellemeseket beszélgettem azzal a szlovák, korombeli lánnyal, aki valamiért úgy érezte magyar néptáncot kell tanulnia... Szóval kiderült, hogy valójában hülyítem magam. Hogy a nagy magyarkodás csupán időtöltés. Utáltam a korlátolt szlovákokat, akik magyar létemre elvárták tőlem, hogy kifogástalan szlováksággal szólaljak meg, de ugyanúgy utáltam a korlátolt magyarokat, akik meg csak úgy passzióból vártak el tőlem dolgokat. Nem érzem különlegesnek magam attól, hogy határontúli magyar vagyok. Nem ettől vagyok több vagy kevesebb.

A kokárda miatt akkor szomorodtam el, amikor bizonyos pártok bizonyos megmozdulásainak jelképe lett. És akkor mondták, hogy aki nem tart velük, az igazából nem is annyira magyar. Itt valahogy megszűnt a varázs. Meg az is becsületünkre válhat, hogy évek óta minden jelentősebb nemzeti ünnepen kuka borogatással, tojás dobálással, gyújtogatással, randallírozással tisztelgünk azok előtt a hősök előtt, akik életüket adták a hazáért... nyilván, mert akkor még úgy tűnt, hogy megéri.

Tudom, hogy a gyerekeimnek Lázár Ervint, Weöres Sándort olvasok majd, a Magyar népmeséket viszont Szabó Gyula meséli nekik. Később meg nyilván tudni fogják, hogy a 6:3 az nem egyenlő a 2:1-gyel, és ha majd sörrel koccintanak is, azért egy arcrándítás belefér... Amit én, aki magyar vagyok, tudok, mindent meg szeretnék nekik tanítani. De remélem, elsősorban azt tanulják majd meg, hogy emberek. Külföldön képzelem felnevelni őket, és őszintén hiszem, hogy ez a világlátásukat is befolyásolja majd, pozitív irányba. De nyilván amint akcentusuk lesz, minden magyar virtusommal fel fogom pofozni őket. :)

A képen látható rejtvény megfejtői között semmit sem tudok kisorsolni, mert hó vége van. De az a piros-fehér-zöld akar lenni. A kék háttérnek nincs jelentősége, vagy ha van, akkor nyilván a Balaton, vagy a boldogság kék madara... vagy az ég. Legközelebb sokkal elvontabb képet rakok fel, gondolhattam volna, hogy ez a direkt dolog nem fog menni.

Képes

Itt van, megjött!!! Leonardó Vinciből. Majd' 4.000 Ft-ért bármely, egyszerű földi halandó megtekintheti. A nem teljesen egyszerűek olcsóbban. Gazdasági válságban hogy úgy mondjam, pofátlanság ennyit kérni, no de tekintve, hogy tegnap meg Benjamin Button különös történetéért is kiadtam 1.350 Ft-ot... ha nagyon hasonlítgatni akarok, akkor a Mester mindenképp többet ér, mint Brad Pitt. Szóval, igazán kíváncsi vagyok a kiállításra. Annak idején - lehettem vagy 15-16 éves - faltam da Vinci életét, könyv formában. Izgalmasnak találtam, még ha a szerző maga nem is kötött le túlzottan. Az Istennek sem jut eszembe, ki írta... Mindegy is. Lenyűgöző ember lehetett, a maga korában meg elképzelhetetlenül magas szinten állt. Alig várom, hogy lássam. Következő fizetésből, nyilván. :)

Benjamin Button élete meg érdekes sztori. Állítólag harmadik nekifutásra sikerült összehozni a filmet, anno Tom Cruise, később pedig Travolta jött szóba a főszerepre. Végül egy nem szcientológust választottak, pedig autentikusabb lett volna az őrült sztorihoz egy őrültebb színész. Tizenhárom, azaz 13 Oscar jelölés!!! No, ennyi viszont nincs benne. A sminkért nyilván megkapják, esetleg a legjobb női mellékszereplőnek is jár majd egy... de szerintem nem ez volt Brad Pitt legemlékezetesebb alakítása. A film maga meg... hát, igazából kiszámítható. Miközben néztem, sokszor arra gondoltam, hogy na, érjünk már oda, hogy csecsemővé fiatalodik, mert előzőleg nem kaptam üdítőt a túl hosszú sor miatt, és szomjas vagyok. Voltak a filmben nagyon oda nem illő részek, amik stílusában rombolták picit. Plusz én már a Titanic óta rosszul vagyok, ha egy öregasszony kezdi mesélni az élete történetét. Bár ott a nyakláncos öreglány kevesebbet szólt közbe, mint ebben a sztoriban. Azt hiszem, ha itthon nézem, a gépemen, talán el is alszom. De hogy ez a Kate Blanchette mennyire szép nő!

És még mindig nem láttam a Vicky Cristina Barcelonát!!! No, majd a héten talán.

Reset

Ha egy görbével lehetne szemléltetni az életem történéseinek, az érzelmeim intenzitásának és jellegének változásait... Jaj. Gyanítom egyébként, hogy változatos, ám harmonikus lenne. Táncot is lejthetnék rajta, akár. És jól is esne talán. Megélni sem rossz, ha közben az ember ki tud szállni onnan, ahonnan alapjáraton figyeli magát. Távolabbról mindennek több értelme van, tiszták az összefüggések, átláthatóbb minden. Ehhez viszont időnként tombolni kell, olyan istenigazából nagyon! Go let it out... Kell, hogy odabenn már elviselhetetlenül nagyon szar legyen, és akkor egyszer csak kinyílik az ajtó. Gyakorlatilag magától. Fotocella, mi?!

Meg alapvetően azzal lezárni egy tombolást, hogy mekkora szerencsefia... lánya vagyok én, közben meg örömkönnyekben úszni. Ilyen nem nagyon volt régen, már hogy régen is pont ugyanennyi boldogságosság volt körülöttem, csak adott pillanatban ügyet sem vetettem rá. És adott, borzasztónak tűnő pillanatban, egy vagon trágyával a fejemen... no, akkor nehéz meglátni bármi szépet is. Most már talán megy.

Azon gondolkodtam még, hogyan is érzem magam, amikor kirobban egy-egy nagyobb érzelem. Meg mi az, ami akkor nem igazán komfort érzés, és hogy ezen mi tudna változtatni. Hááát, semmi sem jutott eszembe. :) Nehezen követhető tudatállapot. Csak amiatt lehet érdekes a megértése, hogy ha valamit ízekre szedsz, máris követhetőbb, könnyebben érthető. Azt hiszem, ezzel várok még. Ha átlátnám, igen nagyon rettenetesen bölcs lennék. Az meg ugye teher. 24 évesen... hát hová terheljem még magam??? :)

Beteges

Én mindig szerettem a légcsőgyulladást. Nem irónia. Gyerekkoromban imádtam légcsőgyulladást kapni. Jelenleg is valami efféle kínoz, de most valahogy nem látom a varázsát. Persze, hogy nem a mazochizmus része a jelentős, hanem hogy olyankor nem mentem iskolába. Ráadásul mérföldekkel kellemesebb mint mondjuk egy torok- vagy mandulagyulladás. Azt a bizonyos gyógyteát meg, amit ilyenkor inni szoktam, anyu mindig olyan ízlésesen tálalta. TV-t néztem, jó meleg pokrócba bugyolálva, a konyhából hallottam a gyanús, teafőzésre utaló hangokat. Majd valóban megérkezett a gyógyír. Anyu. Meg persze a tea. Kaptam bele szívószálat, mert attól élvezhetőbbé vált az íze. Képzelhettem, hogy üdítőt iszom. Szerettem beteg lenni. Attól, ahogy anyu körözött körülöttem, egészen biztos voltam benne, hogy meg fogok gyógyulni.

Most meg megszűntek a betegség örömei. Jó, nem kell dolgozni menni. De most valahogy jobban is fáj, kellemetlenebb az egész. Egyedül vagyok. Nem szeretek beteg lenni. Nem tudok igazán a betegségek végére érni mostanában. Folyton az az érzésem, hogy nem egészséges vagyok, hanem időnként tünetmentes, azaz vagy a betegség előtt vagy után vagyok, és ez átmeneti állapot. Nem nézek utána a hipochondria leírásának, mert még az kellene, hogy a sok betegség mellé összeszedjem ezt a hipochondria dolgot is... Főztem magamnak teát, az íze pont olyan mint régen. Mégsem az igazi...

Agyhalál

Üdvözlet a halálba menőnek! Ez jut minden egyes alkalommal eszembe, amikor belépek a rettegett A/17-es arénába, ami Dr. Buday felségterülete... Ez a hetedik évem a felsőoktatásban, és ennek végig része volt az anatómia vizsgáktól való para. Nem nagyon van érzés, amihez ezt hasonlítani tudnám... nem tudsz vele megküzdeni, előtte kötelező kör a mosdóban (a fosok a vizsgától állapot itt nem kap átvitt értelmet), aztán megtörténik a nagy találkozás Buday fehér köpenyével és tekintetével. Ezen a két dolgon túl nem nagyon van meg más a külvilágból olyankor.

7 éve betéve tudok egy mondatot az anatómia könyvből, amit mikor legelőször, 18 évesen olvastam, elfogott a vágy, és éreztem, hogy ha én ezt megtanulom, az anatómia esszenciája kerül a birtokomba. Annyira tetszett, hogy talán ez volt az első komolyabban szerkesztett mondat, amit elsajátítottam. Így hangzik:
A Brodmann 4 Betz sejtjeiből indul el a piramispálya, a fehérállományon keresztül, a capsula internában besűrűsödik, innen a pedunculuson és a ponson keresztül haladva a nyúltvelőbe jut, itt a rostok 90%-a kereszteződik és a gerincvelő funiculus lateralisába jut, míg a rostok 10%-a nem kereszteződik, hanem a funiculus anteriorba kerül, ezek késsőbb a comissura anterior albában kereszteződnek. Ámen.
És az a borzasztó, hogy ebből csak a besűrűsödés és a kereszteződés fogalma nem tisztázódott számomra, pedig gyakorlatilag szinte csak ez van magyarul a szövegben. Ez valóban mindent elmond erről a tudomány terültetről, meg annak elsajátítási módjáról.

Szóval, holnap vizsgázom: Best of Idegrendszer. Írásbeli lesz, így sajnos abban az esetben, ha nem tudom a rám kiszabott tételt, már nem fogom hallani azt az immár kedvessé vált mondatot, hogy "Na jó, akkor mondja el a gégét!". Mert kétszer is ez lett a feleletemben a mentőcsónak, még annak idején. A jó öreg gége volt a joly joker. Azt álmomból felkelve is tudtam. Most nincs ilyen pót kérdés opció, ilyen ez az egyetemi képzés: személytelen, rideg, korlátolt... Itt kérem, már komoly kutatókat nevelnek, itt nem lehet holmi gégeporcokkal megúszni egy vizsgát. Ez van.