Monday, May 25, 2009

Kultúrsokk

Kulturális - és egyéb összefoglaló következik.

Kezdem a rosszal. A da Vinci kiállítás elég fos. Talán az is benne van, hogy nagyon sokat vártam tőle, de ez mondjuk a helyzeten nem igazán változtat. Száraz. Unalmas.

Leonardóról olyan sok bőrt lehúztak már, hogy pont ezért feltételeztem, ezúttal egy igazán izgalmas aspektusból ismerhető meg az öreg. Persze, ki is volt élezve a feltaláló vonalra, és akár érdekes is lehetett volna, valamiért mégis hiányérzetem van. Nagyon sok eredeti terv alapján készített találmány van kiállítva, de annak, akinek a golyós csapágyak meg a csavaros istentudja micsodák nem mondanak semmit, annak ez nem egy nagy élmény. Mondjuk azt is aláírom, hogy az ingerküszöbünk is egyre magasabb. Nekem egy adott találmánynak ebben az esetben úgy van értelme, hogy pl. egy középkori ember olyan tevékenységet végez, amiben golyóscsapágyaz(gat)ni kell, és akkor látom, hogy mire való, valóban mennyire praktikus, és tényleg hatalmas újítás. Nem ismerem olyan behatóan a történelmet, hogy tudjam, Leonardo korában milyen eszközök álltak már rendelkezésre a különféle munkák elvégzéséhez. Elhiszem, hogy korszakalkotó ötletei voltak ennek a zseninek, de mégis éhezem a szemléletesebb bemutatást. Mondjuk nekem akár egy skicc is megtette volna arról, hogy x dolgot akkoriban y módon végeztek... pedig, ha da Vinci z találmánya megépítésre kerül, x-szel pikk-pakk végeznek. Egyedül a fából készült biciklit tudtam értékelni ilyen szempontból, mert az még nekem is kakukktojás volt, de az meg állítólag csak tréfa, azaz csak valami vicces kedvű akarta elhitetni, hogy Leonardo bringát is tervezett.

A másik rettentően idegesítő buktató pedig a "rakjunk még ki olyan dolgokat, ami da Vinci, hogy többnek látsszon ez az egész". Vam Design-ban többezer forintos áron Sziklás Madonna meg Utolsó vacsora posztereket nézegetni vicces. Nem kell. Tudom, hogy nem a festményeit állítják ki ezen a kiállításon, szóval csak tömegnövelés céljából nem kell poszterekkel dúsítani. Fölösleges. A Mona Lisa terem viszont egészségünkre váljon, az kifejezetten érdekes.


A Gomorráról azt kell tudni, hogy a nagyon sikeres könyv alapján lett egy film, amit Budapesten csak a Kinoban vetítenek. A könyvről egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert tesztelés (olvasás) alatt van, ráadásul nem is általam. Legfontosabb információk, hogy aszerzőt állítólag halálosan megfenyegette a nápolyi maffia, a Camorra, és hogy az első oldalakon végre megvannak azok a halott kínaiak, akikről eddig kissé morbid módon a gombás bambuszos csirke mellett fantáziáltál, és csak reménykedtél, hogy valóban baromfit eszel, nem pedig a haláluk után eltüntetett, papírjaik miatt oly értékes kis egyenemberkéket.

A filmen elaludtam, de csak kb. 10 perc maradt ki, az is a vége felé. Amúgy míg ébren voltam, hatott rám. :) Meg utána is. De tényleg. Nő vagyok, szóval az összefüggéseket kevésbé értettem, de művészileg talán elkaptam a fonalat. Ügyes a képi megjelenítés, olyannyira, hogy néha érzed a bűzt, ami Nápolynak ebből a gusztustalan negyedéből árad, és kicsit te is mocskosnak érzed magad, miután a vászonra vér fröccsen. Hatásos. Pont annyira, mint a személytelen, értéktelen körítésből felbukkanó annál személyesebb tragédiák, a fiatal srácok élete, akik olyan természetességgel kezelik a bűnt, a halált, a kilátástalanságot, hogy nevetségessé is válnak az elképzeléseid úgy általában a döntésekről meg az egyetemes igényekről.

Az Angyalok és démonokat végigizgultam. Hosszabb volt mint a Gomorra, mégsem aludtam el rajta, sőt, végig kattogott az agyam meg bennem volt az a jól eső feszültség, amit minden tisztességes thrillernek kelteni illik az emberben. A színészi játék nem nyűgözött le, még Tom Hanksé sem, de kifejezetten élvezhető film, sok-sok utólag összerakható képdarabkával.

Bárkában június elején, azaz jövő héten még játsszák a Picasso: A világ teremtése c. színűvet, amit a Baltazár Színház ad elő. Nem tudom, van-e még jegy, terveim szerint holnap ki is derítem. Ha van, egyik szemem sír majd, a másik meg nevet, mert ha érdektelenséggel találkozom, biztosan kötöm majd a tényhez, hogy a darabban értelmi fogyatékos fiatalok - mellesleg a maguk módján képzett színjátszók - szerepelnek.

Ezenkívül közölnöm kell, hogy kellemes körülmények között kiváló barátságot kötöttem Villányban a (rajnai rizlingből készült) jégbor és a mandulabor nevű jelenségekkel. Isteni finom mindkettő. Az ilyen édesszájú nőknek, mint én, különösképpen ajánlható. Fűszeres, ízletes csemegebor, olvasás mellé, színház, mozi vagy épp kiállítás után biztosan jól esik... (jajde csokorba kötöttem megint mindent...)

Sunday, May 17, 2009

Kicsi vagyok, nem gyáva

Könnyű elhinni, hogy nehéz bátornak lenni. Az ember annyi mindent megetet magával, aminek rettenetesen kevés köze van a valósághoz. Hogy újabban szocializálnak-e minket a gyávaságra, vagy természetes igényünk, nem tudom eldönteni. De az emberek többségénél abszolút mérhető ez a probléma. Illetve nem feltétlenül gond ez, tökéletesen be lehet rendezkedni egy gyáva életre is. Csak nem hiszem el, hogy az ebből adódó feszültség nem idéz majd elő egy elpattanást... rosszabb esetben robbanást.

Enikővel beszéltünk egyszer arról, hogy milyen béna már, hogy van, hogy az embernek időnként minden kiesik a kezéből. Hülyén is néz ki, hülyén is érzed magad tőle, hogy még egy rohadt kisolló sem marad meg a kezedben. Erre gyártottuk mi a "mindent jó erőteljesen kell megmarkolni" teóriát. Minden tárgyat nagyon tudatosan és határozottan kell megfogni, és akkor nem esik ki a kezedből. :) Jó, hát tudom, így könnyű, hogy ennyi szabadidőnk van!

Valahogy így lehet ez az élettel is. Ha csinálsz valamit, csak nagyon csinálni érdemes, hogy ne érezd hülyén magad. Persze csak ha fontos. Akkor jól meg kell markolni. Nem a tárgyat, nem a helyzetet, nem az érzést. Saját magadat. Hogy ott állj, benne a dologban, a közepében, pont annyira mozdíthatóan, amennyire te akarod. A bátorság rohadt nagy szabadság. Számolni minden lehetőséggel meg bölcsesség. Véleményem szerint döntéseket csak így lehet és érdemes hozni.

Saját tökéletlenségünkkel, időnkénti bátortalanságunkkal szembenézni is bátorság. Nem ideologizálni, nem keresni mentségeket, nem elbújni, egyszerűen beleállni a hibákba, a hiányosságokba. Amúgy is azt mondják, a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal.

A bejegyzést ihlette: Jamamoto Cunetomo: HAGAKURE: A szamurájok kódexe c. könyv.

Friday, May 15, 2009

Áll a kapun

Ez a zene... nem az a csimmbumm cirkusz!

Wednesday, March 4, 2009

Darwin-év

Szerettem volna felderíteni, idén hány helyszínen és milyen programokkal várják az evolúcióra éhes magyar laikus közönséget (pl. engem). Merthogy Darwin jubilál. Nem tudom, kicsit talán szegényes a választék.

Debrecenben jó néhány előadással rukkolnak elő, de nem hiszem, hogy leutazom csak emiatt. Győrbe sem megyek, pedig az ő programjuk is jól hangzik. A "ki ha nem a természettudományi múzeum" gondolatból kiindulva reménykedem, hogy az ő ötleteik is megérnek majd egy misét.

National Geographic persze sok érdekességet ásott elő, szerintem érdemes csócsálgatni. A Darwin-nap alkalmából okos emberek állítottak össze ilyen "evolution for dummies" jellegű cuccot, ami szintén hasznosnak tűnik. És van egy kevésbé barátságos verzió is, ami miatt meg már feszülhetnek ellentétek (de csak a szokásos kék sarokban a kreacionisták, pirosban az evolúció barátai).

Semmiképp sem öklözöm az evolúció apropóján, de csodálatosnak tartom az "elmélet" létrejöttét. Sajnálom, ha valaki elzárkózik a megismerésétől, ugyanakkor értem, hogy más irányú az érdeklődése, és nem feccöl energiát olyan valamibe, amit nem tart arra érdemesnek. Én is pont ezt csinálom.

Naszóval, cheers, Lord Darwin!

Thursday, February 26, 2009

Egy pillantás elég

Volt ugye az az emlékezetesen spirituális, nagyon zavaros, egészen komolyan vett időszaka az én életemnek, amit többen megszenvedtek velem... Miután fordultam egy jelentőset és a tudomány kezdett sokkal inkább érdekelni, hogy szkepticizmus, meg logika, ilyesmik váltak bálvánnyá. De amikor egy misztikusnak látszó jelenséget magyaráz vagy próbál magyarázni a tudomány, plusz ez a törekvés sikeresnek is tűnik, na az meg már az orgazmus maga.

Van olyan, hogy Malcolm Gladwell Blink c. könyve.

Első 16 oldal:

- Egy kártyás kísérlet* (kísérleti személy 4 pakliból - 2 kék, 2 piros - kártyákat húz, a pontos szabályokat nem ismerem, de amiről a k.sz. nincs felvilágosítva, hogy a piros pakliból származó kártyák sosem nyerők, a kékek mindig) vizsgálta a "megérzést" (nem a legjobb kifejezés), és azt találták, hogy az emberek látszólag nagyjából 50 kártya után kezdik sejteni, hogy nem kellene többet a rossznak vélt pakliból húzni, ám kb. 80 kártya kell ahhoz, hogy végleg bizonyossá váljon a feltételezésük. Eddig nem is lenne olyan érdekes, de ezeken az embereken egy stressz szintet mérő műszer van, ami egyértelműen bizonyítja, hogy már 10 kártya után stressz reakciót (izzadt tenyér, pulzusnövekedés) vált ki a piros pakli. Azaz: miért van szükség még 40, ill. 70 kártya kihúzására, ha kvázi már az elején ismerjük a tényeket?

- Másik kísérlet** egyetemisták bevonásával vizsgálta, a hallgatók egy 10 másodperces (hang nélküli) videó felvétel alapján érdemben értékelni tudják-e a filmen szereplő, számukra ismeretlen tanárokat. Értékelésük abszolút összhangban van azoknak a hallgatóknak a véleményével, akik egy egész szemesztert töltöttek az ominózus tanárokkal. :) 10 másodperc elég??? Pont ugyanannyit érne, mint fél év?

- A további részekben párkapcsolatokról is szó esik, analógiákról, a válások matematikájáról, összetevőkről, apróságokról, amik alapján percek alatt megjósolható egy kapcsolat kimenetele. Dermesztő. Innentől kötelező irodalom!

* Iowa Egyetem kísérlete
** Nalini Ambady nevéhez fűződik

Wednesday, February 18, 2009

Rendületlenül?

A mai bejegyzést egy sör reklám ihlette. Tartalma: magyar sör kapcsán lelkesedik listaszerűen magyarsága iránt egy fiatal srác. Egyébként tetszik a reklám, elsőre mindig megdobogtatja a szívem. Igazán lelkes leszek én is. Aztán megrázom magam, meg tán föl is sóhajtok. De jó volt még annak idején lelkesedni. Amikor még azt hittem, olyan valamire is büszke lehetek, amiért igazából semmit sem tettem. Amikor még minden reményem Magyarországra koncentrálódott.

Igen, megdobogtatja a szívem a tény, hogy egy gazdag nyelvet beszélek, hogy vannak igazán gyönyörű verseink, Papp Laci meg mindenképp... Csak ettől még nem tudok ide gyereket szülni. Ami jelenleg zajlik Magyarországgal, főként a gazdasággal, az kétségbe ejtő. Lelkesedhetek persze. Ettől még nem jó itt élni. Szeretek itt élni. De nem jó.

Ez az egész magyarságtudat kicsit haszontalanná vált. Mármint önmagában nem sokat ér. És ennek az országnak már lassan csak ez marad. Emlékszem, gimnazista koromban sokat jártunk Budapestre, az osztállyal, a sulival. Főként október 23-át céloztuk meg, de jöttünk más alkalomból is. Valahogy ennek kapcsán ivódott belém, hogy határontúli magyarnak lenni, az merő szenvedés, amiről pátoszos beszédeket lehet tartani, mert nekünk tán még sokkal nagyobb magyarság tudatunk is van (mondjuk legalább másfélszer annyi) mint akárki-bárki másnak. Így utólag csak: jaj. Csak körbe kellett volna nézni: tesi órán jókat kosaraztunk a szlovák osztály ellen, és egyik kedvencem tanárom volt a szlovák nemzetiségű torna tanárnő, akivel ironikusan lehetett humorizálni, néptáncolni is szerettem, mert kellemeseket beszélgettem azzal a szlovák, korombeli lánnyal, aki valamiért úgy érezte magyar néptáncot kell tanulnia... Szóval kiderült, hogy valójában hülyítem magam. Hogy a nagy magyarkodás csupán időtöltés. Utáltam a korlátolt szlovákokat, akik magyar létemre elvárták tőlem, hogy kifogástalan szlováksággal szólaljak meg, de ugyanúgy utáltam a korlátolt magyarokat, akik meg csak úgy passzióból vártak el tőlem dolgokat. Nem érzem különlegesnek magam attól, hogy határontúli magyar vagyok. Nem ettől vagyok több vagy kevesebb.

A kokárda miatt akkor szomorodtam el, amikor bizonyos pártok bizonyos megmozdulásainak jelképe lett. És akkor mondták, hogy aki nem tart velük, az igazából nem is annyira magyar. Itt valahogy megszűnt a varázs. Meg az is becsületünkre válhat, hogy évek óta minden jelentősebb nemzeti ünnepen kuka borogatással, tojás dobálással, gyújtogatással, randallírozással tisztelgünk azok előtt a hősök előtt, akik életüket adták a hazáért... nyilván, mert akkor még úgy tűnt, hogy megéri.

Tudom, hogy a gyerekeimnek Lázár Ervint, Weöres Sándort olvasok majd, a Magyar népmeséket viszont Szabó Gyula meséli nekik. Később meg nyilván tudni fogják, hogy a 6:3 az nem egyenlő a 2:1-gyel, és ha majd sörrel koccintanak is, azért egy arcrándítás belefér... Amit én, aki magyar vagyok, tudok, mindent meg szeretnék nekik tanítani. De remélem, elsősorban azt tanulják majd meg, hogy emberek. Külföldön képzelem felnevelni őket, és őszintén hiszem, hogy ez a világlátásukat is befolyásolja majd, pozitív irányba. De nyilván amint akcentusuk lesz, minden magyar virtusommal fel fogom pofozni őket. :)

A képen látható rejtvény megfejtői között semmit sem tudok kisorsolni, mert hó vége van. De az a piros-fehér-zöld akar lenni. A kék háttérnek nincs jelentősége, vagy ha van, akkor nyilván a Balaton, vagy a boldogság kék madara... vagy az ég. Legközelebb sokkal elvontabb képet rakok fel, gondolhattam volna, hogy ez a direkt dolog nem fog menni.

Sunday, February 8, 2009

Képes

Itt van, megjött!!! Leonardó Vinciből. Majd' 4.000 Ft-ért bármely, egyszerű földi halandó megtekintheti. A nem teljesen egyszerűek olcsóbban. Gazdasági válságban hogy úgy mondjam, pofátlanság ennyit kérni, no de tekintve, hogy tegnap meg Benjamin Button különös történetéért is kiadtam 1.350 Ft-ot... ha nagyon hasonlítgatni akarok, akkor a Mester mindenképp többet ér, mint Brad Pitt. Szóval, igazán kíváncsi vagyok a kiállításra. Annak idején - lehettem vagy 15-16 éves - faltam da Vinci életét, könyv formában. Izgalmasnak találtam, még ha a szerző maga nem is kötött le túlzottan. Az Istennek sem jut eszembe, ki írta... Mindegy is. Lenyűgöző ember lehetett, a maga korában meg elképzelhetetlenül magas szinten állt. Alig várom, hogy lássam. Következő fizetésből, nyilván. :)

Benjamin Button élete meg érdekes sztori. Állítólag harmadik nekifutásra sikerült összehozni a filmet, anno Tom Cruise, később pedig Travolta jött szóba a főszerepre. Végül egy nem szcientológust választottak, pedig autentikusabb lett volna az őrült sztorihoz egy őrültebb színész. Tizenhárom, azaz 13 Oscar jelölés!!! No, ennyi viszont nincs benne. A sminkért nyilván megkapják, esetleg a legjobb női mellékszereplőnek is jár majd egy... de szerintem nem ez volt Brad Pitt legemlékezetesebb alakítása. A film maga meg... hát, igazából kiszámítható. Miközben néztem, sokszor arra gondoltam, hogy na, érjünk már oda, hogy csecsemővé fiatalodik, mert előzőleg nem kaptam üdítőt a túl hosszú sor miatt, és szomjas vagyok. Voltak a filmben nagyon oda nem illő részek, amik stílusában rombolták picit. Plusz én már a Titanic óta rosszul vagyok, ha egy öregasszony kezdi mesélni az élete történetét. Bár ott a nyakláncos öreglány kevesebbet szólt közbe, mint ebben a sztoriban. Azt hiszem, ha itthon nézem, a gépemen, talán el is alszom. De hogy ez a Kate Blanchette mennyire szép nő!

És még mindig nem láttam a Vicky Cristina Barcelonát!!! No, majd a héten talán.