Kicsi vagyok, nem gyáva

Könnyű elhinni, hogy nehéz bátornak lenni. Az ember annyi mindent megetet magával, aminek rettenetesen kevés köze van a valósághoz. Hogy újabban szocializálnak-e minket a gyávaságra, vagy természetes igényünk, nem tudom eldönteni. De az emberek többségénél abszolút mérhető ez a probléma. Illetve nem feltétlenül gond ez, tökéletesen be lehet rendezkedni egy gyáva életre is. Csak nem hiszem el, hogy az ebből adódó feszültség nem idéz majd elő egy elpattanást... rosszabb esetben robbanást.

Enikővel beszéltünk egyszer arról, hogy milyen béna már, hogy van, hogy az embernek időnként minden kiesik a kezéből. Hülyén is néz ki, hülyén is érzed magad tőle, hogy még egy rohadt kisolló sem marad meg a kezedben. Erre gyártottuk mi a "mindent jó erőteljesen kell megmarkolni" teóriát. Minden tárgyat nagyon tudatosan és határozottan kell megfogni, és akkor nem esik ki a kezedből. :) Jó, hát tudom, így könnyű, hogy ennyi szabadidőnk van!

Valahogy így lehet ez az élettel is. Ha csinálsz valamit, csak nagyon csinálni érdemes, hogy ne érezd hülyén magad. Persze csak ha fontos. Akkor jól meg kell markolni. Nem a tárgyat, nem a helyzetet, nem az érzést. Saját magadat. Hogy ott állj, benne a dologban, a közepében, pont annyira mozdíthatóan, amennyire te akarod. A bátorság rohadt nagy szabadság. Számolni minden lehetőséggel meg bölcsesség. Véleményem szerint döntéseket csak így lehet és érdemes hozni.

Saját tökéletlenségünkkel, időnkénti bátortalanságunkkal szembenézni is bátorság. Nem ideologizálni, nem keresni mentségeket, nem elbújni, egyszerűen beleállni a hibákba, a hiányosságokba. Amúgy is azt mondják, a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal.

A bejegyzést ihlette: Jamamoto Cunetomo: HAGAKURE: A szamurájok kódexe c. könyv.