Cseresznyevirágország

Az egész Japán témakör néhány éve jött elő nálam. Egyszer Yamato koncerten voltam, és sokáig úgy maradtam... azaz lenyűgözve (ezt itt a blogomon is megörökítettem anno). Beszereztem a CD-jüket, aztán orrba-szájba hallgattam és hallgattattam a tanítványaimmal is, akik imádták. Innen jött az érdeklődés a japán gyógypedagógia iránt, amelyben a művészetterápiák kiemelten fontosak. Olvasgattam, nézelődtem, és megérett a gondolat: Japánba kell mennem tanulni és dolgozni. Ebből a Japánba menés nem sikerült. De ha egyszer csak egy hetet tölthetnék ott, azért is végtelenül hálás lennék. Szeretem amúgy, ha ilyeneket mondok... mintha nem csak és kizárólag tőlem függne, hogy megyek-e vagy sem. Na, mindegy.

Egy kardvágással odébb ugrom: a szamurájokon külön ámulok, és már régóta keresek olyan könyvet, amiben nem a rengeteg kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű japán dinasztia soroltatik fel (évszámostul!!!), hanem valami konkrétum kerül elő a filozófiájukról meg ennek az egész misztikus szamuráj kultusznak a hátteréről. Úgy tűnik, megvan a könyv, mégpedig Hiroaki Sato Szamurájlegendák c. műve indul a pozícióért. Még meg sem rendeltem, mert sajnos ebben az életemben úgy alakult, hogy a fizetésem napján tudom csak egészen biztosan, adott hónapban megengedhetek-e magamnak olyan luxus cikk(ek)et, mint a könyv. Így holnap dől el a dolog. Ez az egész amúgy egy HVG cikk kapcsán jött elő, amiben a Néprajzi Múzeum szamurájos kiállításáról írnak nem éppen hízelgő kritikát. Ennek ellenére szombaton (szept. 5.) szeretném megnézni, mert hiszem, ha látom. Aznap 15 órától van tárlatvezetés, és egy órával ezután kezdődik egy wadaiko koncert, amit japánnak álcázott magyar dobosok adnak (ha jól tudom). De ITT a részletes program.

Megint moziban...

... voltunk, és kiváló ötlettől vezérelve megtekintettük a Becstelen brigantykat. 10-ből erős 8-as, de jobban hajlik a 9-es felé. Brad Pitt megintcsak ritka jó színész, olyan tájszólást rittyentett magának a karakterhez, hogy öröm volt hallgatni. De minden alakítás páratlan amúgy. A német tisztek annyira tenyérbemászóra és vontatottan, nyájaskodóan betegesre sikeredtek, hogy a végén már én magam gyújtottam volna rájuk a zárt mozit... Bevallom, arra számítottam, hogy 144 perces értelmetlen vérfürdőt fogunk végignézni, és mellesleg lesz egy elég jól eltalált sztori is a borzalmak mellé. Ehhez képest egy nagyon átgondolt és kidolgozott, izgalmas, több szálon futó történet, és a vérengzést illetően is konszolidálta magát Tarantino.

És apropó, VÉR: hadd népszerűsítsem a Városmajorban tartandó Retro Véradás nevezetű eseményt, amelyre szeptember 5-én, azaz jövő szombaton kerül majd sor. Míg az ominózus, sok ponton elrontott mandulaműtétemre nem került sor, különösebben nem gondoltam bele, milyen jófejség, hogy vannak, akik vért adnak másoknak. Nekem (is) az életemet mentette meg, hogy valaki vagy valakik vették és veszik a fáradságot, és elballagnak megfelelő helyekre, és megfelelő minőségű vért adnak csak úgy oda. Jövő szombaton meg nem csak úgy lehet adni, hanem sörért, virsliért, lángosért meg mindenféle programokért cserébe. Azoknak, akik ezt megteszik, én is megköszönöm (innen, a jelentéktelen sarokból), a B pozitívaknak különösképp. :) Én még mindig nem mehetek, egyelőre saját magamnak is épphogy elég a készlet, de dolgozom az ügyön. Éljen a cékla!