Bliss

"Szédülni, szétverni, rombolni kell, amit lehet, mert táncolni, táncolni, táncolni nem, úgysem lehet..."

Pedig de. Ha már meghatározó emberekről, művészekről, eseményekről szól a blogom (...ezekszerint...), meg kell említenem egy olyan - e kategóriákba tartozó - élményemet, amelyet a 2005-ös Budapesti Tavaszi Fesztivál idején éltem át. Illetve korábbról indul a történet, mondjuk onnan, hogy főiskolás gyakorlataim egy szakaszát a Bliss Alapítványnál töltöttem. Itt találkoztam a kontakt tánccal, aminek hatására aztán rövid lefutású megszállotság vette kezdetét (mint történik ez elég gyakran az én életemben). Egy kontakt improvizációs foglalkozáson mozgásukban súlyosan korlátozott emberek mutattak valamit, amitől még most is lúdbőrözöm, ha eszembe jut. Akkor már 1-2 éve a gyakorlatoknak és hospitálásoknak köszönhetően sokféle ún. speciális intézményben fordultam meg, és bevallom, idegenkedtem. Nem kicsit. A felszínen elég gyorsan hozzá lehet szokni a "teljesen természetes, hogy akadályozott embereket látok nap mint nap" hozzáálláshoz, és jó mélyre lehet temetni a valódi érzéseket és hatásukat. Nyilván fellengzés lenne, ha azt mondanám, hogy nem sok dolog tudott meglepni gyépés témakörben, így inkább úgy fogalmazok, hogy minden helyzetben találtam ismerős pontokat és kapaszkodókat. Ezek nagy segítségemre voltak abban, hogy kezeljek nem várt szituációkat is. Szóval, röviden és érthetőbben annyi a történet, hogy bementem a Blissbe, és egy olyan foglalkozást láttam, amilyenhez foghatót még soha. Az említett kis csapat kontakt improvizáció címen táncolt, a legnagyobb természetességgel és átéléssel.

Azért tartom számon - és nagy becsben - a látottakat, mert tényleg meghatározta a fogyatékkal élőkről alkotott képemet. Én nem tudtam, hogy nincs különbség. Én szilárdan hittem, hogy persze a "belül minden emberi lény gyönyörű" maszlagon túl azért nyilvánvaló különbségek vannak, amik adott esetben akár rangsorolásra is okot adhatnak. Én úgy tudtam, vannak korlátok, súlyos akadályok, amiket egyszerűen képtelenség leküzdeni. Mélyen elraktározott sztereotipiáim jókora robajjal, ahogy kell, le is omlottak. Persze a felsoroltakat mai napig hiszem, de már tudom az ellenkezőjét is, lett egyfajta egyensúly. Nem tudom hitelesen átadni az átélteket, de csodálatos, ember alkotta varázslatban volt részem. Lelkiállapotaim minden lehetséges árnyalatát megéltem. Kívülről meg a klasszikus, ilyenkor szokásos sírok-nevetek forma mutatkozott. Nem szégyellem addigi elképzeléseimet, mert így vált csak igazán szélsőségessé a felismerés: egy súlyosan sérült ember is lehet gyönyörű és nyújthat fizikai értelemben is szép látványt. Nem a jaaaaj, szegény, és nem is, a hááát, kegyetlen a sors... hanem az őszinte csodálat lett úrrá rajtam. Életemben először szépnek láttam egy nehezen, görcsösen vonagló, összehangolt mozgásra képtelen, nyáladzó testet. Sosem hittem (Urambocsá'), hogy valaki értéktelen, mert valamilyen fogyatékossága van, de nem gondoltam, hogy értékessége, esztétikuma ilyen erőteljesen és evidensen meg tud mutatkozni. Hogy pontosan tudom, mit akar kifejezni, hogy látom mozdulata tökéletességét, akkor is, ha mérhetően a közelében sem járt annak, amit mutatni szeretett volna. Hálás vagyok a felismerésért!

YAB

Ismét egy ajtónyitogató név: Yann Arthus-Bertrand. Persze most is elmondom, hogy nem, fotózáshoz sincs semmi közöm. Én ezeknek a művészet jellegű dolgoknak csak elszenvedője vagyok, és van, hogy maradandó élményt nyújtanak, s így több évig nem tudok szabadulni a vonzásuktól.

Már vagy 1 éve megszállottan gyűjtöttem az említett művész fotóit, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétálva (pfff! - ezen túl a legtávolabbi hely a Genserndorf-i szafari park volt) épp egy Arthus-Bertrand kiállításba botlottam. For free. Jobbról a folyón túli city látképe, balról az imádott képek... brrr.

Más, hozzám közel álló fotósok is előkerülnek majd, de ezt most így röviden mindenképp meg kellett osztanom. Tegnap elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy annyi minden lehet szemfényvesztés, és még a legevidensebb dolgokról is kiderülhet bármikor, hogy csalás. Odáig jutottam, hogy mi a francér' kéne elhinnem, hogy a Föld gömbölyű meg hogy olyan amilyen... (jelzem, hőemelkedésem is volt, mert most amúgy betegállományban nyomom) szóval, lehet, hogy egy csúf, érdektelen, lapos tányér, és csak a Matrix kápráztat el minket. Hm. De még ha így is van, ez a Bertrand program igazán élvezhetőre sikeredett.

Korbely

Tulajdonképpen nagyon kevés festmény nyűgözött le életem során. Azon túl, hogy 5 évvel ezelőtt felvettek a Nyitrai Egyetem művészettörténet szakára is, nem sok közöm van ehhez az ecset-festék-vászon dologhoz. Ja, meg emlékszem, tesómmal gyerekkorunkban volt egy pakli kártyánk, amin híres festők híres képei voltak. Bátyámat persze nem tudtam überelni, minden képről tudott mindent, legfeljebb az erdőrészletekkel lehetett néha megfogni. Én meg még a Nemzetőrre is elsütöttem néhányszor, hogy "Vadőr", mert ennyit sem bírtam megjegyezni (lehettem vagy 8-9 éves)... De volt Colpach-i park, meg Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi várbörtönben (erre mindig büszke voltam, ha tudtam), Lila ruhás nő, Vásárra induló román család, Lányok bál után. Lassan kezdenek előjönni... Nem mondom, hogy túl lettem művelve egy-egy ilyen játék által, de ezekre mindig békés pillanatként emlékszem. Na, de a festményekhez visszakanyarodva, arra gondoltam, hogy nyilván majd az én házamban is fityegnek képek, de esküszöm, 22 év alatt egy olyat sem láttam, ami az ízlésemnek megfelelt volna. Aztán találkoztam Korbely István néhány művével, és bumm! Nem bírok betelni velük. Minden szín a helyén van, és elrendezéstől függően ugyanazok az árnyalatok képesek teljesen más hangulatot teremteni. Tökéletes. Nekem.

Minek nevezzelek...

Mindennek nevet kell adnom. Hogy emlékezzek, hogy felismerjem, hogy közelebb hozzam, hogy személyessé tegyem... meg ugye hogy kötelezzen. Nem beszélek spanyolul. A "llamar o tocar a la puerta" egy számomra kedves és megindító könyvben került elém, és sejtéseim szerint - nem tükörfordításban - azt jelenti, a név hangszerén játszunk, hogy kinyíljon az ajtó. A könyvről a későbbiekben még szeretnék bővebben írni, most csak a rend kedvéért említettem meg. Hogy a nevek a helyükre kerüljenek.
Az ismert nóta meg úgy szól, hogy:
"Mára már nehezet gyakorol mindenki
Aki kihagyott valamit igyekszik megtenni
Öljön vagy faljon vagy feküdjön másokra
Mindenki motivált a többit meg álmodja"
Sz'al ezért máramár. Merthogy én meg most ezt gyakorolom. Blogzást. Rettentő motivált is vagyok. Múlt héten Vámos Miklós egyik előadására vetett a sors, aki arról is beszélt, mennyire erőteljes önkifejezés az írás, és hogy mindenkinek hordania kéne magánál egy kis jegyzetfüzetet. Én ezt évek óta csinálom, több-kevesebb sikerrel, mert persze pont olyankor nincs nálam - pl. "b'sszameg, a másik táskában hagytam!" -, amikor nagyon kellene. De sokszor segített rajtam egy toll és egy darab papír (kockás a kedvenc), hogy az Erzsébet téren ülve, hatalmas, eget rengető szerelmi bánatomat betűkbe öntsem. Vagy akkor, amikor már feszített jó néhány gondolat, tulajdonképpen bármiről. Talán, ha rajzolni, festeni tudnék, az még jobb lenne... vagy eltáncolhatnám... vagy bármi, ami nonverbális és finom.
Régen írtam naplót is. De nem szeretek szembesülni régi önmagammal. Érdekesnek találom, de nem szeretem. Túl sokat változtam ahhoz, hogy akár csak az egy évvel ezelőtti énemet is komolyan tudnám venni, netán nem körberöhögni... serdülőkori gondolataimról nem is beszélve. Nem szégyellem őket - bár tényleg nem voltak túl eredetiek -, csak valahogy idegenül hangzanak. Rádöbbentenek a változásra, amely paradox módon a világ egyetlen állandó összetevője, és ami miatt annyi bajom van ezzel az élet dologgal. Most viszont most van, és ez olyan állandónak tűnik, hogy akár le is írhatom, mire gondolok.
Szavakkal, nevekkel próbálok ajtót nyitogatni. Most konkrétan a blogolással. Önismereti blog. Keresem, keresem... jelenleg a neten. Ha megtaláltam, befejezem, és csak élvezem majd.