Cseresznyevirágország

Az egész Japán témakör néhány éve jött elő nálam. Egyszer Yamato koncerten voltam, és sokáig úgy maradtam... azaz lenyűgözve (ezt itt a blogomon is megörökítettem anno). Beszereztem a CD-jüket, aztán orrba-szájba hallgattam és hallgattattam a tanítványaimmal is, akik imádták. Innen jött az érdeklődés a japán gyógypedagógia iránt, amelyben a művészetterápiák kiemelten fontosak. Olvasgattam, nézelődtem, és megérett a gondolat: Japánba kell mennem tanulni és dolgozni. Ebből a Japánba menés nem sikerült. De ha egyszer csak egy hetet tölthetnék ott, azért is végtelenül hálás lennék. Szeretem amúgy, ha ilyeneket mondok... mintha nem csak és kizárólag tőlem függne, hogy megyek-e vagy sem. Na, mindegy.

Egy kardvágással odébb ugrom: a szamurájokon külön ámulok, és már régóta keresek olyan könyvet, amiben nem a rengeteg kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű japán dinasztia soroltatik fel (évszámostul!!!), hanem valami konkrétum kerül elő a filozófiájukról meg ennek az egész misztikus szamuráj kultusznak a hátteréről. Úgy tűnik, megvan a könyv, mégpedig Hiroaki Sato Szamurájlegendák c. műve indul a pozícióért. Még meg sem rendeltem, mert sajnos ebben az életemben úgy alakult, hogy a fizetésem napján tudom csak egészen biztosan, adott hónapban megengedhetek-e magamnak olyan luxus cikk(ek)et, mint a könyv. Így holnap dől el a dolog. Ez az egész amúgy egy HVG cikk kapcsán jött elő, amiben a Néprajzi Múzeum szamurájos kiállításáról írnak nem éppen hízelgő kritikát. Ennek ellenére szombaton (szept. 5.) szeretném megnézni, mert hiszem, ha látom. Aznap 15 órától van tárlatvezetés, és egy órával ezután kezdődik egy wadaiko koncert, amit japánnak álcázott magyar dobosok adnak (ha jól tudom). De ITT a részletes program.