:(

Ma nagyon nem találtam a helyem. Júniusban elballagtak a gyerekeim, és akkor nem tudatosult bennem semmi, ellenben most, hogy vissza kellene rázódnom a napi rutinba, de a napi rutin összes "kelléke" nélkül, most elég szar. Az utóbbi egy évben már hazajártam, amikor dolgozni mentem. Olyan kis béke sziget voltunk. Összes ici-pici mozdulatot ismertem, minden gyerekem nyafogását pillanatok alatt beazonosítottam, egyszerre lélegeztünk, egyszerre léteztünk. Mindezt a mindenki számára elvárható és épp igényelt távolsággal, mégis vmilyen szinten saját kis biztonságos burokban, de furcsamód pont ezzel a háttérben lehetett magabiztosan nyitni a külső, új dolgok felé. Az érzelmi stabilitás elég meggyőző önbizalmat adott az összes gyerekemnek. Ezt pedig 1-1,5 év alatt építgettük szépen lassan, közösen. Olyan gördülékenyen formálódtunk a 2 év alatt szép kerekre, már-már hiba nélküli együttműködésre, hogy ez az új helyzet most nagyon fáj. Csak úgy elmentek, elment a kis család. Új gyerekek vannak, akiket még csak méregetek, meg egyelőre hatalmas a távolság, szakadéknyi. Meg aztán kicsit hajlamos vagyok misztifikálni is ezt az egészet, de úgy érzem, nem sokszor esik meg, hogy 5 ember ennyire egymásra találjon. Bár az is igaz, hogy az én életemben elég sok az ilyen rátalálnivaló ember.

Jaj... hiányoznak, na.