Bliss

"Szédülni, szétverni, rombolni kell, amit lehet, mert táncolni, táncolni, táncolni nem, úgysem lehet..."

Pedig de. Ha már meghatározó emberekről, művészekről, eseményekről szól a blogom (...ezekszerint...), meg kell említenem egy olyan - e kategóriákba tartozó - élményemet, amelyet a 2005-ös Budapesti Tavaszi Fesztivál idején éltem át. Illetve korábbról indul a történet, mondjuk onnan, hogy főiskolás gyakorlataim egy szakaszát a Bliss Alapítványnál töltöttem. Itt találkoztam a kontakt tánccal, aminek hatására aztán rövid lefutású megszállotság vette kezdetét (mint történik ez elég gyakran az én életemben). Egy kontakt improvizációs foglalkozáson mozgásukban súlyosan korlátozott emberek mutattak valamit, amitől még most is lúdbőrözöm, ha eszembe jut. Akkor már 1-2 éve a gyakorlatoknak és hospitálásoknak köszönhetően sokféle ún. speciális intézményben fordultam meg, és bevallom, idegenkedtem. Nem kicsit. A felszínen elég gyorsan hozzá lehet szokni a "teljesen természetes, hogy akadályozott embereket látok nap mint nap" hozzáálláshoz, és jó mélyre lehet temetni a valódi érzéseket és hatásukat. Nyilván fellengzés lenne, ha azt mondanám, hogy nem sok dolog tudott meglepni gyépés témakörben, így inkább úgy fogalmazok, hogy minden helyzetben találtam ismerős pontokat és kapaszkodókat. Ezek nagy segítségemre voltak abban, hogy kezeljek nem várt szituációkat is. Szóval, röviden és érthetőbben annyi a történet, hogy bementem a Blissbe, és egy olyan foglalkozást láttam, amilyenhez foghatót még soha. Az említett kis csapat kontakt improvizáció címen táncolt, a legnagyobb természetességgel és átéléssel.

Azért tartom számon - és nagy becsben - a látottakat, mert tényleg meghatározta a fogyatékkal élőkről alkotott képemet. Én nem tudtam, hogy nincs különbség. Én szilárdan hittem, hogy persze a "belül minden emberi lény gyönyörű" maszlagon túl azért nyilvánvaló különbségek vannak, amik adott esetben akár rangsorolásra is okot adhatnak. Én úgy tudtam, vannak korlátok, súlyos akadályok, amiket egyszerűen képtelenség leküzdeni. Mélyen elraktározott sztereotipiáim jókora robajjal, ahogy kell, le is omlottak. Persze a felsoroltakat mai napig hiszem, de már tudom az ellenkezőjét is, lett egyfajta egyensúly. Nem tudom hitelesen átadni az átélteket, de csodálatos, ember alkotta varázslatban volt részem. Lelkiállapotaim minden lehetséges árnyalatát megéltem. Kívülről meg a klasszikus, ilyenkor szokásos sírok-nevetek forma mutatkozott. Nem szégyellem addigi elképzeléseimet, mert így vált csak igazán szélsőségessé a felismerés: egy súlyosan sérült ember is lehet gyönyörű és nyújthat fizikai értelemben is szép látványt. Nem a jaaaaj, szegény, és nem is, a hááát, kegyetlen a sors... hanem az őszinte csodálat lett úrrá rajtam. Életemben először szépnek láttam egy nehezen, görcsösen vonagló, összehangolt mozgásra képtelen, nyáladzó testet. Sosem hittem (Urambocsá'), hogy valaki értéktelen, mert valamilyen fogyatékossága van, de nem gondoltam, hogy értékessége, esztétikuma ilyen erőteljesen és evidensen meg tud mutatkozni. Hogy pontosan tudom, mit akar kifejezni, hogy látom mozdulata tökéletességét, akkor is, ha mérhetően a közelében sem járt annak, amit mutatni szeretett volna. Hálás vagyok a felismerésért!