Mindennek nevet kell adnom. Hogy emlékezzek, hogy felismerjem, hogy közelebb hozzam, hogy személyessé tegyem... meg ugye hogy kötelezzen. Nem beszélek spanyolul. A "llamar o tocar a la puerta" egy számomra kedves és megindító könyvben került elém, és sejtéseim szerint - nem tükörfordításban - azt jelenti, a név hangszerén játszunk, hogy kinyíljon az ajtó. A könyvről a későbbiekben még szeretnék bővebben írni, most csak a rend kedvéért említettem meg. Hogy a nevek a helyükre kerüljenek.
Az ismert nóta meg úgy szól, hogy:
"Mára már nehezet gyakorol mindenki
Aki kihagyott valamit igyekszik megtenni
Öljön vagy faljon vagy feküdjön másokra
Mindenki motivált a többit meg álmodja"
Sz'al ezért máramár. Merthogy én meg most ezt gyakorolom. Blogzást. Rettentő motivált is vagyok. Múlt héten Vámos Miklós egyik előadására vetett a sors, aki arról is beszélt, mennyire erőteljes önkifejezés az írás, és hogy mindenkinek hordania kéne magánál egy kis jegyzetfüzetet. Én ezt évek óta csinálom, több-kevesebb sikerrel, mert persze pont olyankor nincs nálam - pl. "b'sszameg, a másik táskában hagytam!" -, amikor nagyon kellene. De sokszor segített rajtam egy toll és egy darab papír (kockás a kedvenc), hogy az Erzsébet téren ülve, hatalmas, eget rengető szerelmi bánatomat betűkbe öntsem. Vagy akkor, amikor már feszített jó néhány gondolat, tulajdonképpen bármiről. Talán, ha rajzolni, festeni tudnék, az még jobb lenne... vagy eltáncolhatnám... vagy bármi, ami nonverbális és finom.
Régen írtam naplót is. De nem szeretek szembesülni régi önmagammal. Érdekesnek találom, de nem szeretem. Túl sokat változtam ahhoz, hogy akár csak az egy évvel ezelőtti énemet is komolyan tudnám venni, netán nem körberöhögni... serdülőkori gondolataimról nem is beszélve. Nem szégyellem őket - bár tényleg nem voltak túl eredetiek -, csak valahogy idegenül hangzanak. Rádöbbentenek a változásra, amely paradox módon a világ egyetlen állandó összetevője, és ami miatt annyi bajom van ezzel az élet dologgal. Most viszont most van, és ez olyan állandónak tűnik, hogy akár le is írhatom, mire gondolok.
Szavakkal, nevekkel próbálok ajtót nyitogatni. Most konkrétan a blogolással. Önismereti blog. Keresem, keresem... jelenleg a neten. Ha megtaláltam, befejezem, és csak élvezem majd.
Az ismert nóta meg úgy szól, hogy:
"Mára már nehezet gyakorol mindenki
Aki kihagyott valamit igyekszik megtenni
Öljön vagy faljon vagy feküdjön másokra
Mindenki motivált a többit meg álmodja"
Sz'al ezért máramár. Merthogy én meg most ezt gyakorolom. Blogzást. Rettentő motivált is vagyok. Múlt héten Vámos Miklós egyik előadására vetett a sors, aki arról is beszélt, mennyire erőteljes önkifejezés az írás, és hogy mindenkinek hordania kéne magánál egy kis jegyzetfüzetet. Én ezt évek óta csinálom, több-kevesebb sikerrel, mert persze pont olyankor nincs nálam - pl. "b'sszameg, a másik táskában hagytam!" -, amikor nagyon kellene. De sokszor segített rajtam egy toll és egy darab papír (kockás a kedvenc), hogy az Erzsébet téren ülve, hatalmas, eget rengető szerelmi bánatomat betűkbe öntsem. Vagy akkor, amikor már feszített jó néhány gondolat, tulajdonképpen bármiről. Talán, ha rajzolni, festeni tudnék, az még jobb lenne... vagy eltáncolhatnám... vagy bármi, ami nonverbális és finom.
Régen írtam naplót is. De nem szeretek szembesülni régi önmagammal. Érdekesnek találom, de nem szeretem. Túl sokat változtam ahhoz, hogy akár csak az egy évvel ezelőtti énemet is komolyan tudnám venni, netán nem körberöhögni... serdülőkori gondolataimról nem is beszélve. Nem szégyellem őket - bár tényleg nem voltak túl eredetiek -, csak valahogy idegenül hangzanak. Rádöbbentenek a változásra, amely paradox módon a világ egyetlen állandó összetevője, és ami miatt annyi bajom van ezzel az élet dologgal. Most viszont most van, és ez olyan állandónak tűnik, hogy akár le is írhatom, mire gondolok.
Szavakkal, nevekkel próbálok ajtót nyitogatni. Most konkrétan a blogolással. Önismereti blog. Keresem, keresem... jelenleg a neten. Ha megtaláltam, befejezem, és csak élvezem majd.
No comments:
Post a Comment