Utazók

Huxley Mokshájának nagy részén túl vagyok, de még nem fejeztem be. Imádom olvasni ennek a hihetetlenül nagy elmének a pszichedelikus élményekkel kapcsolatos esszéit, ezesetben leveleit, könyvrészleteit, előadásait. Nagy szerencse, ha érdekes élmények érnek egy exhibicionistát, aki ráadásul mesteri módon rögzíti, s tárja mások elé azokat. Nagy szerencse nekünk.

Kíváncsian olvasgatok mindent, ami más tudatállapotokat megjárt emberek tollából származik, s próbálom összerakni a megismerés apró puzzle darabkáit. Feldmár és Huxley esetében LSD, ill. meszkalin van a fókuszban, bár mindkettő elismeri, hogy meditációval vagy hipnózissal ugyanilyen élmények válthatók ki. Csak előbbiekkel ugye kevesebbet kell bíbelődni. Én pont itt torpanok meg, mert nem tudok tovább gondolkodni, leblokkol a megérzés. Hogy ez annyira jellemzően 21. századi, még ha nem is most kezdődött a folyamat. Nincs idő. Most. Azonnal. Rögtön. Kétségtelen, hogy minden jel arra utal, hatásos élmény egy-egy ilyen utazás, hogy a gyógyításban is óriási jelentőségű, valami mégsem stimmel. Azt is el tudom hinni, hogy elég mélyen bevésődnek a tapasztalatok, így pedig minden esély megvan a hosszantartó hatás kiváltására. Én viszont arra gondolok, hogy csekélyke tapasztalataim mind azt súgják, semmi sem igazi, amit nem én csináltam, mert max. hinni tudom, de nem jutottam a tudás birtokába. Nem én jutottam el oda, hanem épp mondjuk a meszkalin vitt el.

A másik dolog pedig, hogy az utóbbi 2-3 évben bebizonyosodott számomra a folyamatosság és fokozatosság (kulcs)fontossága. Nehezen tudom a mai eszemmel elhinni, hogy valami hosszú távon értékelhető legyen e két tényező megléte nélkül. Az idegrendszer, az elme sajátosságai nekem egyértelműen ezt támasztják alá, fizikai képtelenség, hogy az idő ne legyen e folyamat segítségére. Magyarán, meggyőződésem, hogy megfelelő idő és energia nélkül nincs értékelhető eredmény. Semmilyen életterületen.

Jó és szép, ha valakin segítettünk, legfőképp, ha az a valaki saját magunk, de a látszat sokszor csal. Olyan sok minden bújhat meg a tudattalanban, és ha nem tudunk tökéleteset alkotni (vagy legalább megközelítőleg), akkor fölösleges belekezdeni. A Huxley által dicsőített potenciális szórakozás: valamilyen erre a célra kifejlesztett és legalizált pszichedelikum, nekem nem tűnik megoldásnak semmire. Talán színesebbé tenné a mindennapokat, de nem meszkalinnal, szómával vagy egyebekkel az agyunkban születünk... és ha belegondolunk, az agyunk hány százalékát használjuk, nem túl kreatív kívülre nyulkálni, mikor odabenn a lehetőségek elképzelhetetlenül széles skálája még érintetlen, láthatatlan...