Lehet, hogy szeretek felháborodni... Ez a hetem maga volt a csoda mind az emberi kapcsolatokba vetett hitem szétzúzását, mind a Magyarországot "akurvaországként" definiáló álláspont megerősödését illetően.
Személyes és aprócska probléma vázolása következik, igyekszem kevésbé terhelni mindenkit, ámde kikívánkozik, mert gyönyörűen jellemzi a minimálisan elvárható minőségű emberi hozzáállás hanyatlását. Már több hete próbálom megszervezni, hogy lencse kerüljön az újonnan vásárolt szemüvegkeretembe, egyelőre sikertelenül. A baj ott kezdődik, hogy halvány sejtelmem sincs, hányas dioptriát kellene a szememhez csiszolni, mert már elég rég volt látásvizsgálatom. De gondoltam, ez azért nem lehet gond, mert csak olyan helyen dolgozom, ahol szemészek, látássérültekkel foglalkozó szakemberek vesznek körül (jómagam utóbbi lennék pedagógus változatban), és egészen konkrétan 50 m-t kellen gyalogolnom, hogy a mi kis komplexumunkon belül eljussak egy szemészig. Kértem, hogy ezért a pár perces vizsgálatért ne kelljen munkaidőn kívül (e fogalom ugyanis egyre kevésbé létezik számomra, újabban kora reggeltől késő délutánig dolgozom) elbaktatnom egy tök ismeretlen helyre, és ezzel pöcsölnöm. Mi az igazi bürokrata válasza?! Majd, ha bemegyek a rendelőjébe, leperkálom a 300 Ft-os vizitdíjat, tudunk látásvizsgálat témakörben beszélgetni. Kabbe! Arról a vizsgálatról van szó, amit ingyenesen elvégeznek egy csomó helyen. Ráadásul adminisztrálni sem kellene, hisz' én teljesen nem hivatalosan szeretnék egy reális, de mások számára láthatatlan adatot. Leírhattam volna úgy is, hogy képzeljétek, mekkora bunkó volt a szemész, jófejségből nem volt hajlandó megvizsgálni! De így jobban esett...
No comments:
Post a Comment