A veréb is madár

Méghozzá énekes. A mai napomat Edith Piaf bűvöletében töltöttem. Azt mondják, minél nagyobb fájdalmakat kell elszenvednie az embernek, annál csipkézettebb, bonyolultabb, finomabb lesz a lelke. Ahhoz, hogy Edith ekkora tehetséggé nője ki magát, nem kellett mást tennie, mint elveszíteni édesanyját (annak önszántából), bordélyházban felnőnie, 3 évig teljes sötétségben élnie, 17 évesen életet adnia egy gyermeknek, és 2 év múlva a temetőbe kísérnie, az apaként tisztelt és szeretett embert szintén elveszítenie, s mindezért neki magának meghurcoltatnia... Nem elég?! Élete szerelmét két év együttlét után szintén elbúcsúztatnia, a fájdalomba belerokkannia, alkohol- és morfium mámorában pusztulnia, s végül a rák által 47 évesen felfalatnia... Címszavakban. Ez kellett ahhoz, hogy születése után több mint 90 évvel is megríkasson, hátborzongasson és ésszel felfoghatatlan tehetségével mindenkit megajándékozzon.

Most jön a siránkozós rész. Egyéniségektől mentesen vonaglik a a 21. századi művészet, talán mert az értékek a fejük tetejére lettek állítva. De úgy gondolom, Piaf ma is csodákat tenne, annak ellenére, hogy valószínűleg sem az ajkait, sem a melleit nem töltetné fel, és szőkére sem festené a haját. Csak meghajolni tudok egy olyan erő előtt, amely esélyt sem ad a külsőségek vakításának, s fájdalmát úgy kiáltja világgá, hogy az mindenkit tanítson.