Csoport

Azt hiszem megérett a témakör a részletes bemutatásra. Van nekem egy kis családom, ovi néven emlegetem. Pontosabban a saját csoportom. Ők azok, akik miatt pl. ma is egy kád forró vízzel és mantrákkal nyitottam a hazatérésemet. Hulla vagyok. Ma az én kis családom erején felül teljesített, és a harci sérüléseken túl lelkileg is megkarcolgattak, de véletlenül mégsem vagyok padlón.

Bemutatkozunk. Csak a nevek fiktívek.

Bendegúz - nagyon kedves 7 éves kisfiú. Iszonyatosan makacs, és ha valamit a fejébe vett, mi pedig megpróbáljuk róla lebeszélni, talál rá módot, hogy bosszúból mindenkit megőrjítsen. Vinnyog. Nem olyan átlagos vinnyogás ez, hanem az abszolút elviselhetetlen kategória. Néha egészen konkrét szirénázásba csap át a dolog, ott már menthetetlen az ügy. Érdeklődő gyerek, mindenkivel jóban van és az ebédlő réméből egy udvarias, többnyire szelíd, kiegyensúlyozott kissráccá lépett elő. A napot véget nem érő öleléssel indítjuk és birkózással zárjuk. Imád verekedni, és nehogy már azért maradjon ki a jóból, mert egyébként vak és értelmileg akadályozott.

Szandra - kerek arcú, formás kislány - 7 éves. Próbálkozik. Sok energiáját emészti fel az állandó egészségügyi problémákkal való harc, és a váratlan helyzetek miatti folytonos védekező állás. A tavalyi évünk sokkal jobb volt együtt, idén még keressük a közös hangot. Nyugalomra, kiszámítható helyzetekre, napirendre vágyik, csak sajnos ilyet 7 évesen is nehezen kommunikál egy kisgyerek, nemhogy látás, megfelelő értelmi képességek és érzelmi stabilitás híján. Egy szélmalom harc a kis élete. Masszázs, kényeztetés, kedvenc zenék, nyugodt környezet... bár ez lenne minden nap!

Viktor - szőke kisangyal, 7 éves. Ő az a gyerek, akinél talán legtöbbet számítanának a minták és az idejében felismert szükségletek. A legokosabb és legtanulékonyabb srácunk, és hát ennek fényében szomorú, hogy a legkezelhetetlenebb. Én csak azt érzékelem, hogy odabenn elpattan valami, és olyankor vége van a világnak. És olyankor nincs határ. Ha viszont boldog időket élünk, sokat énekelünk, vagy épp dalban meséljük el az aznap történteket, nagy improvizátor. Most tanulja, hogy nem ő a világ közepe, hanem rajta kívül még három másik ember. :) Toleranciának, önkontrollnak és az előrelátásnak kell valahogy megfoghatóvá válnia. Nagy játékos. Időnként saját maga áldozata.

Zsombor - 100 év magány. Pedig amúgy csak 7. Ami vele történt, az sajnos nem egyedüli eset, és az egyik legundorítóbb dolog, amiről tanulmányaim alatt/után hallottam, találkoztam. Úgy hívják hospitalizmus. És nagyon röviden annyit jelent, hogy élete első éveiben emberek vették körül, de ha farkasoknak dobják oda gondozás céljából, sokkal jobb állapotban lenne. Persze felelős ilyenkor nincs. A halom orvosi papír és milliónyi, különböző rendszereit érintő diagnózis mögül kandikál ki hatalmas szemeivel. Önmagukban a nyálcsorgás meg az önagresszió soha senkit nem tettek szimpatikussá, de ez van. Ő elfogadni és türelemre tanít, én meg kényelmes, szerethető szabályokat próbálok az életébe csempészni. De ő ezt nem tudja. Vagy nem így tudja :) Ő az egyedüli, akinél mindig elgondolkodom, van-e értelme keménykedni, hogy nem lenne-e jobb hazudni, arról a bizonyos habostrotáról, vagy az ő esetében csokis banánról, tejszínhabbal.

Így éldegélünk. Élünk meg végleteket, tanuljuk egymást, a világot, és tesszük mindezt egy világot formázó dobozban, ami véd ugyan, de nem nagy mozgásteret biztosít. Kívánom mindenkinek, hogy tudatosan élje meg az igazi találkozásait és, hogy legyen bennük kellő intimitás. Hogy a maga részéről biztos legyen: mindent megtettem. Júniusban elválnak útjaink, mert ez egy efféle családka. De talán nem is az a lényeg, hogy az együtt tanultakból minél többet hasznosítsanak, hanem, hogy a tanulási folyamathoz, amit - remélhetőleg - egész életükben használni fognak, ne társuljon trauma. Negatívum biztosan van - bármi legyen is az oka: türelmetlenség, sikertelenség vagy fájdalom... Ez is tapasztalat. De a trauma nem nekik való.