Jééé!

Van pár letöltött képem Paul Klee festményeiből, amiket nagyon szeretek, néhány kifejezetten jól mutatna pólón (talán most fordult egyet a sírjában), de tényleg szívesen hordanám magamon... falon, pólón, különben is tökmindegy. Ahogy most jobban átbogarásztam a képeit, volt köztük pár "elviselhetetlen". Ha a meghatározás szerint a művészet célja, hogy hasson az egyénre, akkor a legnyomasztóbb, legsötétebb érzelmeket kiváltó képek is művésziek, és azzal, hogy nem szeretem, nem tetszik, ezt a tényt már el is ismertem. Ami érdektelen, közömbös, azt meg ugye nem illeti meg, hogy egyáltalán beszéljek róla, emlékezzek rá, és akkor az nekem nem művészet. De Klee képei nagyon hatásosak. Olyanok jutottak eszembe, hogy ez vagy az a kép milyen zene lenne, ha zene lenne. Vagy mondjuk, hogyan mozogna. Ami meg efféle gondolatokra késztet, az érdektelen semmiképp sem lehet, úgyhogy bátran merem ajánlani a nézelődést.

Mivel nem ismertem az életművét, csak néhány számomra nagyon kedves festmény kerül elő időnként egy CD-ről, megtörténhetett, hogy ma fedeztem fel, egyik kedvenc könyvem borítóját is Klee műve takarja. Ez most csak úgy a jééé lendületével íródott le.