Én megpróbáltam. Én nagyon akartam. Mármint hiperkorrekt lenni, és 6 sornál nem szentelni többet a Magyar Gárdának, de nem bírom tovább. Bárhová nézek, mindenhonnan ez folyik. Vezető hír. Egyik oldalon befosás, másikon meg büszke mellveregetés. Ha az ember el akar érni valamit, nyilván szervezettségre és rendre van szüksége, kereteket kell teremtenie. Ebből a szemszögből tiszta sor, hogy a - hozzám képest - más gondolkodású ifjak csapatba verődnek, és legközelebb így próbálnak, majd mtv székházat ostromolni. Tény, hogy ha ennek már valamiféle hivatalos formája lesz, minden könnyebben megy majd. Iwiw-ről mondjuk törölték őket, de majd ezt is pótolják valahogyan. Az egyház áldása is rajtuk, bár az egyházat hivatalosan senki nem kérte fel. Mindegy. Szóval, tényleg próbálom az ő szemükkel látni a helyzetet, és tényleg jó érzés valamit létrehozni, abból még nagyobb dolgokat építeni, úgyhogy most nyilván sokan boldogok. Csakhogy mégsem tudom figyelmen kívül hagyni saját szubjektív érzelmeimet. Azt mondják, a Gyurcsány-féléknek kell rettegniük egy ilyen kezdeményezéstől. Kéremszépen, nekem se ideológiai, se genetikai, de tudomásom szerint ezektől halványabb kötődésem sincs Gyurcsányhoz, mégis rossz érzéssel tölt el ez az egész hajcihő. Megéltünk fasizmust, nem jött be, megéltünk szocializmust, az is csak rombolt. Hát a faszért kell még mindig szerveződni, alakzatban masírozni, meg úgy egyáltalán szigorú tekintettel bármibe tömörülni?! Nem volt elég?!
És elmondom, hogy a legborzasztóbbnak ezen felül azt tartom, hogy ominózus embercsoport még ködösíteni is képes, amire aztán szélsőjobboldalon igencsak kevés szükség van. Most vagy az van, hogy teljesen hülyék, vagy tényleg hülyíteni akarnak. Tényleg van olyan, hogy valaki elhiszi magának, ha azt mondja ki a száján, hogy az Árpád-sáv, az fasizmustól teljesen független? Igen, persze, a horogkereszt meg jó szerencsét jelent, napszimbólum, stb. Tudom, hogy egy jelnek, jelképnek ezer jelentése van, de ne nézzük már egymást hülyének... Mindenki, aki találkozott ezekkel az emberekkel, tudja, ismeri az eszméik legfőbb vezérmotívumait. Csak azt nem értem, nagy nyilvánosság előtt miért nem vállalják fel, max. cinkosan egymásra kacsintanak a napfényben megcsillanó bőrfej alatt, mintha rajtuk kívül erről senki nem tudna. Véletlenül, kb. 6-8 évvel ezelőtt egy MIÉP-es mikrofonos pódiumos eszmecserébe futottam bele, mert a jó szervezésnek köszönhetően egy ifjúsági táborban lettek ők az igazság bajnokaiként bemutatva, és akkor még azt sem tudtam, mi fán terem a szélsőjobb. Sokáig hallgattam őket naivan, a magyar vitézeket, akik majd megmondják a frankót, és összes gyermeki szendeségemmel, a világról való csekélyke tájékozottságommal együtt fordult fel tőlük a gyomrom. Korlátolt. Öncélú. Elvakult. 
Az van, hogy lélektanilag érdekes megmozdulás volt ma. Van ugye a Hivatalnok, aki a felsőbbrendű. Mert üvegfal, számítógép, kész válaszok, stb. Borzalmas egy népség, de mindenkinek találkoznia kell velük. Nekem a kelleténél többször sikerült az elmúlt egy hétben, de nem adtam fel az emberiségbe vetett maradék hitemet. Szóval, van Ő, aki statisztikailag kimutathatóan többet dolgozik a "nem" szóval meg úgy általában a tagadással, mint egy átlagos földi halandó. Elmondom a hozzáállást, ami az esetek 98% százalékában megcáfolhatatlan: jöttél ügyintézni? várj, felveszem a szúrós szemű, mindenkit szénné alázok tekintetemet, na most mondhatod! nem, nem fog sikerülni, fogadjunk, hogy meg tudok nevezni olyan dokumentumot, nyomtatványt, adatot, papírt, cetlit, ami úgysem lesz nálad, és elhúzhatsz érte a sunyiba, és ma én nyerem meg a "kinél volt legkevesebb ideig mindenféle eredmény nélkül a legtöbb ügyfél" versenyt. Az én aktuális üvegkalitkás ellenfelem is ilyennek indult, ez mind ki volt írva a homlokára, de egyszercsak elindult a harc, közte és a benne elbújt humánus lény között, és vicces volt látni, ahogy néha kidugja a fejét az amúgy vicces és valószínűleg jószívű ember e szörnyeteg mögül. Ügyintézésem olyan nonszensszé változott, hogy nem lehetett tovább bírni (ő egyre több akadályt sorolt fel, én meg darabonként 5-6 percet töltve azok leküzdésével: telefonhívás, táskában kotorászás, érvek felsorolása, nála volt még egy dara számítógép újraindítás), és mindketten hivatalnokhoz, ill. hivatalnok ellenségéhez méltatlanul nagy baráti röhögésben törtünk ki. Szólt ez a helyzetnek, a szerepeknek, de többek között - ahogy aztán későbbi emberi hangú, kellemes csevegésünkből kiderült - az ő napjának, ami elég hülyén indult. Kiakadt ám végül mindenkire, hogy ez a munkahely egy szar (amit én már egyik előző bejegyzésemben, más szemszögből, de pontosan így szögeztem le: OEP, az szar), és igazából megértettem. Ha minden nyiklik-nyaklik és befosik, nem lehet dolgozni, és ebben az országban ez előfordul. És még egy sajátos mentalitással is meg vagyunk áldva, mi magyarok, amivel nem könnyű ám együtt élni. Na, pont ezen nem segít majd a Magyar Gárda, többek között (hogy átkötöttem, figyejjé!). Én meg empatikus vagyok, azt' kész. Most ezért sikerült ügyet intéznem, pedig legalább 20 percig nem úgy tűnt, hogy sansz van rá.
Élvezem még a semmittevést és a totális haszontalanságot. Holnaptól ugyanis dolgozom. Ma nem voltam rest kis papírzsebkendő-tornyot építeni az éjjeliszekrényemre, pszichoteszteket kitölteni, mely szerint párkapcsolatom irigylésre méltóan tökéletes (azt nem kérdezték, hány száz kilométer van köztünk), és ma ettem is egy keveset. Imádok tervezetten unatkozni, amikor csak azért teszem, mert tudom, hogy most jó ideig nem lesz rá lehetőségem. Próbáltam Beckettet olvasni, de nem ment, pár oldal után letargiát éreztem, ami meg ugye unalommal párosulva nincs jó hatással az élni akarásra. Néhány óránként megerőltetem magam, és olyankor elgondolkodom, milyen legyen az ovis szobánk dekorációja, meg persze neten keresgetek, de eddig még semmi használhatót nem ötlöttem ki. Egy hetünk van rá, hogy felkészüljünk a gyerekek fogadására, aztán belecsapunk. Szemét módon fejlesztünk majd, ezt eldöntöttük. Mármint nagy a lendület - ez minden kezdetkor megvan persze. Csak sajnos a pénzzel nem mi gazdálkodunk, nem mi osztjuk be, és ez sokszor határt húz a nagy álmok megvalósításának, ha éppen nem áthúzza őket teljesen. Idén 5 gyerekkel kell megbírkóznom, ami nem lesz egyszerű. Ezért most inkább unatkozom még egy keveset.
Egy teljesen jelentéktelen bejegyzést fogok most elkövetni. Szilva. Én vónék. Így nevezett el egy nagyon kedves barátnőm évekkel ezelőtt. A dolog története még jelentéktelenebb, mint jelen írás, úgyhogy nem is taglalom. Sok jó dolog kötődik kettőnkhöz és az ipari mennyiségű szilva elfogyasztásához. Mihelyst angol nyelvterületre költözött az említett hölgy, értelemszerűen Plum-má változtam. Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy sok-sok gyümölcsöt ettem az elmúlt napokban, ami kifejezetten jó hatással volt rám. A szilváról meg azt kell tudni, hogy kiváló vértisztító hatása van, káliumban gazdag és nagyban elősegíti az emésztést. Nyilván újat mondtam. 
Hogy mit jelent nekem augusztus 20.? Nyilván Red Bull Air Race! Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem túlzottan kötődik az ünnep jelentéséhez, nekem mégis a legnagyobb esemény ezen a szép napon. Egyes szent emberek szent mivoltát különben is megkérdőjelezi minden porcikám. Tudom, István király sokat tett a nemzetért, de hogy szentként tiszteljek valakit, akinek olyanokhoz volt köze, hogy felnégyelés, ólom a fülbe... hááát, nem tudom, inkább nem. Viszont az air race-en nincs mit piedesztálra emelni, egyszerűen izgalmas és színvonalas verseny, ennyi, nem több. Már a légi bemutatótól is elérzékenyültem, annyira lenyűgöznek ezek a repülő csodák. :) Nagyon vártam már, hogy újra a Duna fölött száguldozzon ez a sok őrült. Sajnálom, hogy Besenyeinek nem jött ki a lépés, de nekem Mangold is nagy kedvencem, így örültem az eredménynek. Egyébként meg szerény véleményem szerint senki ne gondolja, hogy az őrületesen jó szervezésnek köszönhetően most már nagyon jól tereltek volna tömeget... ennyi emberrel szerintem már nem lehet mit kezdeni. Csak amennyire láttam, mindenkinek benne volt a zabszem a seggében, és ha jött egy fuvallat, a tömeg egy része finoman eloldalazott a kijáratokig. Mi is. Ez pedig itt a furcsa mese. Eddig elkerülte a figyelmemet, mert nem nézek tv-t. Alföldit sem azért szeretjük, mert szokványos. Szerintem, ha nem rövidfilmet kellett volna csinálniuk, sokkal kidolgozottabb lehetne az egész, a karakterek is szebben, mélyebben kirajzolódnának. Egy nagyjátékfilmhez kiválóan felhasználható az alapkoncepció. Ekkora színészeket, Istenem!!!
A Passió nézhetetlen volt, kb. fél óra után hagytam abba. Nem gondolom, hogy sok értelme volt megcsinálni. De ez a mostani azért más. A történet megindító, akarom mondani a sok vér alól azért kikandikál a sztori valódi lényege, és persze arra is jó, hogy utána az ember fia/lánya elkezdjen a majákról olvasni, satírozgatva műveltségének fehér foltjait. De tényleg nem a nagyjából szokásosnak mondható alapcselekmény taglózott le, hanem hogy hogy lehet valaki ennyire szarrágó. Úgy értem, hogy lenyűgöző ilyen alaposan megszerkeszteni egy filmet és minden apró mozzanatra gondolni. Ha csendben játszák végig a történetet, akkor is bőven sok árnyalatot látunk. Ahhoz is kell tudás, hogy a feszültség végig bennünk legyen, de engem a legapróbb részletek nyűgöztek le. A képek csodásak, a szereplők minden értelemben autentikusak, a film mögött lévő izzadtság elismerésre ad okot. 
Nem is mondtam, hogy hétvégén Tolcsvai Borfesztiválon tettük tiszteletünket, és kiváló mulatság volt. 1200 Ft-ból elméletileg 2 liternyi bornyi berúgásnyi állapot is lehetett volna... De a mi családunk és a mértéktartás kart karba öltve jár. Így nem lett baj. Kóstoltunk ám sajtokat valami egészen különleges boros gyümölcsmártással, és kemencében sült gyümölcsös édességeket, aszalt finomságokat is. De a borok vitték a pálmát. Késői szüretelés lett a legjobb barát, mindig is édesszájú voltam, így borokban is az effélét kedvelem. Tulajdonképpen egyik helyről a másikra raktuk a seggünket egész nap, de valakinek mindig volt a kezében egy pohár bor, így az apropó gondoskodott a hangulatról. 
Tessék elképzelni, hogy összepakolod a kórházi túlélőfelszerelést, lelkileg rendületlenné változol, a legrosszabbra is felkészülsz, a blogodon gyakorlatilag megtartod a mandulád virtuális temetését... erre közlik, hogy nincs ám hely most. Majd szeptember közepén. Akkor lesz idejük megműteni. (Nem vagyok ám hülye, ott dolgozó orvos mondta, hogy befekvésre-műtétre készen menjek.) Mellék-, ámde fontos szál, hogy itthon nincs biztosításom, azaz a kassai kórház gégészeti osztályán olyan 210.000 Ft-ért műtik meg az embert. No, ennek az információnak nem voltunk birtokában. És ez altatási ceremóniával együtt max. 20 perces beavatkozás... Szép kis tarifa. Három emelettel lejjebb meg 70.000 Ft-nak megfelelő összegért nagyobbítanak mellet. Igen, gondoltunk ám "fekete vágásra is", de ha mindenki benne lett volna a buliban - márpedig muszáj lett volna -, akkor az összeget illetően szinte ugyanott vagyunk.
Holnap vagy holnapután műtenek. Elvileg altatásban. Főorvos fogja a szikét, ettől kicsit nagyobb biztonságban érzem magam. Ráadásul Kassán kerül rá sor - ott születtem, nagy baj nem történhet. :) Persze, nyilván fosok, de inkább csak a fájdalomtól. Gyűlölöm a nem természetes helyzeteket. A belőlem kifolyó vérrel meg különösképp problémáim vannak. Ez van. Most gyakorolom, meddig bírom ki nyelés nélkül, és barátkozom a gondolattal, hogy éles tárggyal turkálnak majd a torkomban. Valószínűleg mindenkit a pokolba kívánok majd, úgyhogy ha megnyugodtam, és mindenen túl vagyok, majd jelentkezem. Csókolok mindenkit! 
Valami történik. Öregszem. Vagy inkább hanyatlok. De egyáltalán nem keseredtem el, mert ez egészen kellemes dolgokban nyilvánul meg. Életem minden apró területe hosszú évekig nélkülözte a rendszert. Semmi sem állt össze, minden kesze-kusza volt. Így tanultam, így gondolkodtam, így éltem, így "szerveztem" a mindennapjaimat. Sosem tűnt fel, hogy ez sok-sok baj forrása. De most, hogy egyszercsak elkezdett megjelenni a rend a szekrényemben, a táskámban (!!!), a gondolataimban... hirtelen számtalan terület tolódott el a letisztultabb végkifejlet felé. Komolyan mondom, elkezdett zavarni a rendetlenség. 23 évig az életem része volt, képtelen voltam küzdeni ellene, nem is akartam, meg sem próbáltam (ha nem számítom a félévenkénti max. egy darab próbálkozás-csökevényt)... és íme, meglett az eredménye. Első olyan dolog az életemben, amiről biztosan tudtam, hogy nem kell erőltetnem, mert ha szükségem lesz rá, úgyis bekövetkezik a megfelelő minőségű változás. És tényleg. Most először érzem, hogy érdemes volt kivárni teóriám beigazolódását. Ez annyira porszemnyi mozzanatnak tűnik, és mégsem az. Ezért gondoltam, hogy egy teljes bejegyzést ennek szentelek.
Nálam a Richard Dawkins nevű zseni mellett foglal helyet Steven Pinker. (Ajtónyitogatók ám - amúgy tudományosan.) Mindketten azon nagytudású kutatók közé tartoznak, akik valamiért diplomájuk hatására sem felejtettek el emberül. Valaki szólhatna a többieknek is, hogy a tudomány akkor válik élvezhetővé és népszerűvé, ha nem kódolt nyelven próbálják közölni. Persze, hogy van helyük a szakkifejezéseknek, de sok esetben érzem tökéletesen feleslegesnek a használatukat. Nagyon sok tudományos terület érdekel, de csak azokat a cikkeket, könyveket bírom elolvasni, amelyek többnyire mentesek a szakkifejezésektől. Sajnos saját szakmámmal szemben sem vagyok "engedékenyebb". Mindig azt éreztem egy-egy vizsgára készülve, hogy a szakzsargon az oka, hogy nagyon lassan olvasok és az agyam rettentő hamar elfárad... Mert hiába tudtam a szavak jelentését, nem úgy állt össze a szöveg, ha folyton "fordítanom" is kellett. 18 éves koromig közöm nem volt az ilyen nyelvezethez, az agyamnak sok energiájába került hát hozzászokni az új helyzethez. Azt meg nem is részletezem, hogy bár nyilván a kollégákkal konzultálok, ám a munkám legfontosabb részében a szülőkkel közlöm a tényeket, lehetőleg emberi nyelven. És emlékszem, volt néhány gyakorlati óra, ahol olyan szituációkat játszottunk, hogy szülőkkel beszélgetünk, és kiemelt feladat volt a szakszavak mellőzése. Akkor meg azzal küzdöttünk. Megtanultuk a tudományos nyelvet, majd jól el kellett felejtenünk, hogy hatékonyak legyünk. Semmire sem jó. Illetve de. Jókat röhögtünk a barátnőkkel, ha aktuális lelkiállapotunkat, problémáinkat olyan szavakkal írtuk körül, amiket rajtunk kívül csak a pszichológusok használtak. Ennyire volt jó. Szórakoztunk.
