Manók

Fogtam egy árnyékot. :) Ma egész nap kattogtattam a munkahelyemen, fotóztam a gyerekeket. Így vettem észre, hogy az egyik kortikális vakként diagnosztizált kislány felfigyel a vaku fényére. Ezután párszor hirtelen közelítettem felé, hangtalanul, és összerezzent, mindannyiszor. Lehet, hogy nem is vak?!? Október óta most először tűnt fel. Bonyolult dolog a súlyosan-halmozottan sérült (SHS) gyerekek diagnosztizálása. Szerintem hosszú és tartalmas praxis kell hozzá, a szakirodalom aprólékos átbogarászása, és persze megfelelő pozíció, ahonnan érdemben tudjuk befolyásolni a gyermek sorsát. Ebből én egyet sem tudok kipipálni.

Arról beszélgettünk ma a kollégákkal, hogy mennyire furcsán más a mi szemléletünk egy gyerek fejlődését illetően. Evidens, hogy a lenti és a fenti "határértékekhez" (fuj, de ronda szó!) való viszonyítás más-más képet, ill. hozzáállást ad. Okosnak nevezem a jobb mentális képességű SHS gyerkőcöt, miközben egy épekkel foglalkozó szakember rémülten próbálja az anya tudomására adni, hogy ebből a gyerekből semmi sem lesz. És bármilyen lelkes vagyok, és tényleg komolyan gondolom, hogy az a kölyök iszonyatosan jól teljesít mondjuk a hasonló akadályozottságúakból álló korosztályához képest, akkor is fogyatékkal élő. És akkor is tragédiát jelenthet. Nekem, személy szerint jól jön a szemlélet, mert ha dicsérem a srácokat, tényleg komolyan gondolom, - én tudom, hogy ő ügyes - és hiteles tudok lenni e tekintetben. Ritkán jut eszembe, hogy egy ép fejlődésű gyerekhez képest igencsak lemaradt. Ez persze sokszor hátrány is. Emlékszem, a fősikola 4 éve alatt egyszer mentünk ún. normál óvodai gyakorlatra, és elképedtem, hogy nézdmá', fölveszik a szemkontaktust, jéé, helyesen beszélnek... Tanultam én normál fejlődésmenetet, de ha nem szembesülök vele nap mint nap, annyira nem vésődik be. És ha nem ahhoz viszonyítok, az én képem is lehet torz. Rózsaszín ugyan, de nem valós. Meg hát ugye az is extrém, ha a plafonig ugrálva közlöd a mamával, hogy mik a gyerek kilátásai, és nem érted, miért fehéredik el a jövőképtől, miközben szerinted épp a kiscsávó életének napos oldalát taglaltad. Látni kell a másik oldalt is. A tragédiát, a kétségbeesést, a kilátástalanságot, a tehetetlenséget...