Árnyékfogó

Egyetlen gondolat jutott eszembe, amit valószínűleg nem is fogok túlragozni. 2004 októberében egy előadáson vettem részt, ahol filmet néztünk, fotósok beszámolóit hallgattuk meg és kellemesen teázgattunk. Azt hiszem, a film címe "Gyógyító dobok" volt. (Azért emlékszem rá, mert a következő heti tanítási gyakorlatomon gondolatban sámánt játszva dobok segítségével "beszélgettem" egy addig mindenféle kontaktust elutasító autista kisfiúval.) A beszélgetés főszereplői pedig a következő művészek voltak: Paulius Normantas, Szabó Zoltán és Nádorfi Lajos. A beillesztett képet Normantas fotózta, és az előadás résztvevőinek adott ebből egy-egy példányt (az első három sornak jutott). Azóta is ott lóg a falamon. Általában. Mert most, a költözés óta átmenetileg dobozban lakik.

A három fotós egyike mesélte, hogy néhány helyen a fényképet "árnyékfogónak" nevezik, mert úgy tartják (nyilván természeti népekről van szó), hogy a lelked egy darabját fogja meg egy kellő tudatossággal elkészített portré fotó. Állítólag az indiánok nem szerették, vagy talán nem is engedték, hogy asszonyaikról és gyermekeikről fénykép készüljön. Őket ugyanis nem tartották elég erősnek ahhoz, hogy egy efféle lélekfogást el tudjanak viselni. Az egész gondolatmenet lényege az volt, hogy alázat, tisztelet és szeretet nélkül nem szabad fotózni. Hogy igenis felelősség valakit ilyen formában megörökíteni.