Téli mese

Ma egy kicsit így érzem magam. Lehet, hogy a tüszős mandulagyulladás meg a tegnapi 39 fokos láz.

Álomirtók

Ketten voltak álomirtók: Szeletke meg Falatka. Csakis zöld dión éltek. Zöld dió meg volt bőségesen. Irtották hát az álmokat szorgalmasan. Már alig voltak álmok a Földön. Ők pedig nem tudtak repülni. Ezért nem irthatták ki a Föld feletti, a Föld alatti, a Földtől jobbra és balra lévő világok álmait. Ezek az álmok szálltak, keringtek a Föld körül. Szeletke nem szeletelhett fel őket tervekké, Falatka nem falhatta fel őket, hogy csak egy lyuk maradjon a helyükön.

De a Föld már tele volt álomlyukakkal. Az álomlyukakba belefolyt az esővíz. Az esővízben nyüzsögni kezdtek az ebihalak. Ki tudja, honnét kerül az ebihal a pocsolyába? Ki tudja?

Az ebihalak kövér brekuszokká serdültek. A brekuszok pedig nagy álmodók. Csillaghullás után kiülnek a holdfényre, és kis álomhernyókat varázsolnak maguk köré. Ez akkor van, amikor annyira zeng a kuruttyolásuk az éjszakában. Szeletke szerint a hulló csillagok és a békák nászából születnek az álomhernyók, Falatka szerint a holdsugár termékenyíti meg a békák tudatalattiját. Mindegy. Amíg a szép meleg idő tartott, a két álomirtó eltengődött az álomhernyókon. Erőtlenek voltak még szegénykék, lassan araszoltak a valóságban, és nem adatott meg nekik, hogy begubózhassanak a hajnal előtti csendbe, és egy idő után színes álomlepkévé változva szétrepülhessenek a világba. Nem! Az álomirtók mind fölfalták őket, de még csak meg sem híztak rajtuk.

Ez volt a helyzet, amíg el nem jött a tél. A vizek hűlni kezdtek, és elillant a homok langyossága. A békák mélyen befúrták magukat az iszapba, és együtt dermedtek meg a földgöröngyökkel. Előkúszott a jég is, és pimaszul ringatózott az elcsendesült csobogások hátán. Már csak néha loccsantak a hullámok egyre kevesebbet.

Szeletke éhezett, és félni kezdett a halott világban. Összegubbaszkodva kucorgott a néma és kemény tó partján. Várt valamire, ami nem jött el. Sírni kezdett. Azt remélte, hogy a gőzölgő könnycsepp kis lyukakat olvaszt majd a jégbe, és azon keresztül meghallhatja a viz mozgolódását. De a könnyei szétfolytak, megfagytak, és egy pillanat múlva már nem is tudta megtalálni őket. Akkor Szeletke ezt a verset mondta maga elé, fáradtan és riadtan:

Az álmot és az álmodót
megölte könnyedén a tél,
az álomirtó irtó álma
mielőtt forró könnyé válna
a tél ölében véget ér.

Szeletke versét az Északi Szél becsomagolta porhóba, és elvitte karácsonyi ajándékul Falatkának. Falatka egy vén fa odvában bújt meg, félt a halott világban és éhezett. Azonnal megette Szeletke porhóba csomagolt versét, és kihűlt tőle a szive. Szeletke hallotta a távolból Falatka egyre lassúbbodó szivdobogását. Elhevert hát szépen a jégen és várta, hogy megölje a Fagy. Meg is ölte csendesen.

Így történt ez a dolog.