Ms. Barbara

Ma arról beszélgettünk Melindával, mennyire szíven ütött mindkettőnket, a tény, hogy a Dove-nak egészen más elképzelései vannak a szépségről, mint úgy általában a szépségiparnak, és a forma is egyedülálló, amelybe ezt a mondanivalót beleönti. Hagyjuk figyelmen kívül, hogy esetleg a Dove marketing részlegén is Pamela Andersontól dobnak egy hátast, és e szimpatikus kampánnyal ők is ugyanúgy etetnek, csak épp más célközönséget. Az elgondolás, a vissza az elfelejtett természetességhez, abszolút nyerő. Sok nő önbizalmát adja vissza, hogy folyhat ám ilyen is csapból.

Az egész kérdéskör kapcsán jutott eszembe a Mattel bájos, a valósággal semmilyen kapcsolatban nem álló Barbie nevű üdvöskéje. Kiábrándító leszek, de ezt sem fogom köpködni. Volt Barbie-m, nem is egy. Imádtam. Arra nyilván nem tudnék válaszolni, hogy személyiségfejlődésemet milyen mértékben roncsolta, hogy időről időre elővettem a játéksarokból, és átöltöztettem, megfésülgettem, elküldtem bevásárolni, életet menteni (orvos és béjváccsos Barbie is volt - igen, én ilyen fiatal vagyok), aztán ott felejtettem a szoba közepén, mert később kifestőzni támadt kedvem. Sokan támadják ezt a lehetetlen kinézetet, és gyermekeiket óvó cukormázba bújtatják Barbie ellenes kijelentéseiket. És meggyőződésem, hogy sokuk pszichoanalitikus feltérképezése alatt sokszor libbenne a képbe Barbie, mint Az Elérhetetlen. Mer' nekik nem volt, pedig de jó lett volna. Nyilván nem mindenki látja így (de egyértelmű dolgok nem szorulnak magyarázatra).
Nem gondolom, hogy ez a baba kerülne először leendő gyermekeim játék gyűjteményébe, de ha vágynának rá, nyilván megvenném nekik. Magam által elvárt tájékozottságom után sem látok semmi ördögit Barbie-ban. Körülöttem is hús-vér emberek voltak többségben, akik adták a mintát. Viselkedni, konfliktust kezelni, önmagamról képet alkotni általuk tanultam meg... nyilvánvalóan az ő általuk bemutatott modellre jobban vágytam, mint arra, hogy egy a Mattel gyár szalagjairól legurult baba legyek. Ezenkívül Buci (lásd előző bejegyzések) az én legfőbb érvem. Akinek ennyire csúnya volt a kedvenc babája, annak 3-4 Barbie meg sem kottyant, ami a lelki és érzelmi fejlődést illette. Kompenzálni kell, ennyi. Egy gyereknek (igazira gondolok, nem ilyen túl magas, ill. alacsony elvárásokkal, a nevelés valamely korcs változatával megcsonkított lényre), szóval neki bármi lehet szép. Ha kedvességet és szeretetet lehelnek az ő kis játékvilágába, akkor olyan mindegy, hogy csuhé baba vagy egy méregdrága játék várja.
Barbie meg, ha nem a jelen, akkor nosztalgia. Sokaknak. És bájos öreg hölgy lesz belőle.