Szeretem a majom

Azért vettem a kezembe Pablo Urbányi könyvét, mert kicsit elegem lett saját időszakos - kötelezően visszatérő - letargikus hangulatomból. Mondom, valami könnyed kell, hogy kimozdítson ebből az állapotból. Egy Silver nevű különleges, civilizált, beszélő majom (imádom a fikciót - no, nem minden formában), a téma kapcsolódik az etológiához, óóó, hát ezt a Végzet akarta, hogy épp most hulljon az ölembe.

Meséljem részletesen, milyen szívszaggató történetbe sikerült beleseggelnem 2 teljes napra? Nem mesélem. De iszonyatos. Iszonyatosan jó. De nem vidám. Nagyon tetszett. És hazudnék, ha azt mondanám, lelkiállapotom nem változott. Az olvasás is gyógyít, meg itt is lehet projekció. Kicsit olyan mintha eeeget rengető bánatomat becsomagoltam volna Silver történetébe, akit hogy a fenébe lehet ilyen érdekesre és szeretetre méltóra megírni?!?! Mondjuk nem sírtam, könyvön életemben egyszer sikerült csak, de már nem is emlékszem melyiken. :) Azt hiszem, a Száll a kakukk volt.

Silver cigarettára gyújtott. Egyik kezét a tarkója mögé téve ismét a fának támaszkodott, s félig lehunyt szemmel kérdezte:
- Marco, soha nem gondoltál még arra, hogy az emberek mindent azért csinálnak, hogy lefotózzák vagy lefilmezzék őket?
- Soha.
- Arra sem, hogy egy kamera szemén keresztül tanulmányozni és nézni a világot olyan, mintha a segglyukon át néznénk az emberi testet?
- Nem.
- Én sem. Most jutott eszembe.
Elégedetten szippantott cigarettájából és folytatta.

- Mire gondolsz, Silver?
- A vécépapírra.
Majd kis idő múlva:
- Igen, az ember számára a vécépapír a civilizáció szimbóluma, és realitása fontosabbá vált, mint maga a segg. Az ember elpusztítja az erdőket, a földet, hogy megszerezze. És ez így van mindennel. Az ajakrúzs fontosabb, mint az ajak meg az igazság, amely sosem bukkan ki abból az ajakból; szappanok meg olajak... érted?
- Nem nagyon.